A báb szervesen összefonódik a testével, színészként pedig úgy tűnik, mintha eltűnne a térből.


Bár nemrégiben zárult le a Békéscsabai Napsugár Bábszínház szervezésében megrendezett színes és varázslatos 19. Nemzetközi Bábfesztivál, az élet persze nem áll meg, sőt! A fesztivált követően akadnak, akik rendszerezik a gondolataikat, mások a kissé megfeszített idegeiket próbálják megnyugtatni, míg egyesek, mint a cápa, folyamatosan előre haladnak, és már a következő produkciójukon töprengenek. Közéjük tartozik David Zuazola is, a chilei származású, de Spanyolországban alkotó bábművész, aki már két és fél hónapja Békéscsabán él és dolgozik.

A fesztivál végeztével a csabai bábszínház külső falai csöndben pihennek, miközben belső tereiben továbbra is pezseg az élet. Az épület folyosóin szüntelen a sürgés-forgás, és David Zuazola éppen a műhelyben merül el a kreatív alkotás világában. Ekkor Lenkefi Zoltán igazgató társaságában kezdünk el beszélgetni. A beszélgetés kissé szabad szelleműre sikeredik, hiszen a szinkrontolmács is aktívan részt vesz a párbeszédben, így a diskurzus háromszereplős kalanddá alakul.

Zuazola szülei Santiago de Chilében élnek, ahol a fiuk a helyi színművészeti egyetem hallgatója volt. Több mint húsz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy átjelentkezik a barcelonai színművészeti intézetbe, majd később a madridi testvériskolába is. A spanyol főváros egyetemén ismerkedett meg Jordi Bertrannal, a lenyűgöző bábművésszel, aki azóta is folyamatosan új előadásokat készít.

David Zuazola és Lenkefi Zoltán - Fotó: Such Tamás / behir.hu

Valójában ő volt az, aki azt kívánta, hogy David merüljön el ebben a műfajban, aki gyermekként sosem tapasztalta meg a bábszínház varázsát, hiszen főként gitárosként tevékenykedett. Először Bertran egy darabjában játszott, és hirtelen, mintegy megvilágosodva, rádöbbent, mennyi kreatív lehetőség rejlik ebben a formában, így hát úgy döntött, hogy új irányba tereli a karrierjét.

Néhány időt ugrálva Zoltán megosztja, hogy egyikük sem emlékszik pontosan arra, ki is keresett meg kit. "Valószínű, hogy egy korábbi fesztiválunkra küldött be egy jelentkezést, amire sajnos késlekedtem a válasszal, így végül nem tudott részt venni - mondja. - De a következő, 2019-es eseményen már itt volt, és a három évvel ezelőtti, valamint a legutóbbi fesztiválon is találkozhattunk vele."

Kérdésemre, hogy továbbra is Spanyolországban él-e?, David elmondja, Barcelonában, Olaszországban, Lengyelországban. - Békéscsabára nem költözöl? - Jó ötlet - válaszolja.

A fesztiválon az egyik produkciója a The walker volt; az előadás valójában egy migrációra kényszerült emberről szól, aki megpróbál több európai országban beilleszkedni.

„A gondolat akkor született meg” – meséli David, természetesen Zoltán stílusában –, „amikor körülbelül tíz éve elindultak a menekültek a szíriai háború elől. Amint megérkeztek Európába, hamar világossá vált, hogy a fogadtatásuk messze nem volt olyan barátságos, mint ahogyan azt korábban elképzelték.”

David egyedül adja elő a darabot; kreatív megoldásokat alkalmaz, és újrahasznosított anyagokból készült elemeket használ fel.

Vajon milyen hatással van ránk, hogy manapság inkább színészként, mintsem bábosként mutatkozunk be? Zoltán válasza elgondolkodtató: „David úgy bánik a bábbal, mintha az a saját testének szerves része lenne, és színészként pedig úgy jelenik meg, mintha nem is lenne jelen a színpadon. Emellett bizonyos jelekre is reagál, mint például amikor a fekete hajpántját a szemére húzza – ez számunkra azt jelzi, hogy ő is aktívan részt vesz a történésekben. De alapvetően a tárgyak a saját testének kiterjesztéseiként működnek.”

- Mi a játék kiteljesedése? - kérdezi valaki a mélyebb értelmek keresésében. - A végső fordulatban a főszereplőt elpusztítják, és se a pokol, se a menny nem fogadja be, hiszen ő csupán egy migráns. Aztán újra életre kel, és olyan gépies, mégis átlagos emberré válik, mint bárki más - feleli Lenkefi Zoltán, szavaiban a társadalmi kirekesztés és az újrakezdés drámáját tükrözve.

Related posts