"A magyar film világa húsz éven át szinte láthatatlan maradt a fiatalok számára" - meséli Lakos Nóra rendező egy interjú során.

Rég született már olyan szívhez szóló magyar családi film, mint a Véletlenül írtam egy könyvet, ami amellett, milyen színes és sokszor meseszerű képi világgal dolgozik, mégis tud komoly témákról beszélni. A rendezővel, Lakos Nórával beszélgettünk.

Január 16-án debütált a mozikban Lakos Nóra második nagyjátékfilmje, a "Véletlenül írtam egy könyvet", amely azóta már százezer néző figyelmét felkeltette. A film nemcsak a 44. Magyar Filmszemle nagyjátékfilmes különdíját nyerte el a közelmúltban, hanem a közönség szívébe is belopta magát. A történet középpontjában egy csonka családban felnövő kislány, Nina áll, aki a mindennapi élet kihívásai közepette próbálja felfedezni az írás iránti szenvedélyét, miközben mentora, Lídia (Zsurzs Kati) segítségével igyekszik felidézni az édesanyját, akit már rég elveszített. Nina életében nem csupán az írás jelent kihívást; édesapja, András (Mátray László) új kapcsolata, az első szerelem, és a baráti összejövetelek mind-mind új színt visznek a mindennapjaiba. Ahogy elhagyja a gondtalan gyerekkor határait, egyre több kérdés merül fel benne, és a válaszok keresése nem ígérkezik könnyű feladatnak. A film egyaránt szól a felnőtté válásról és a családi kötelékekről, miközben egy érzelmekkel teli utazásra invitálja a nézőt.

A holland-magyar koprodukció kapta a legjobb film díját az A-kategóriás Tallinn Black Nights Just Film Nemzetközi Filmfesztiválon, a főszereplő Demeter Villő (akivel interjút is készítettünk, melyet ide kattintva olvashtasz el) első filmszerepével pedig elnyerte Lengyelországban az Ale Kino Festival Ale Debut! - a legjobb fiatal európai tehetségnek járó díját is.

Lakos Nóra a Hab című vígjátékával vált széles körben ismertté Magyarországon, és a Cinemira Fesztivál keretein belül hosszú évek óta azon fáradozik, hogy a filmművészet varázsát elérhetővé tegye a fiatal közönség számára is. Tallinnban lehetőségem nyílt beszélgetni Nórával a Véletlenül írtam egy könyvet című alkotásának születéséről, a főszereplő kiválasztásának folyamatáról, valamint a magyar ifjúsági filmek jelenlegi helyzetéről.

A film egy holland regény adaptációja, amelyet Annet Huizing írt, és az eredeti címe: "Hogyan írtam véletlenül egy könyvet?" Körülbelül négy éve, karácsony közeledtével bukkantam rá, amikor Both Gabi ajánlóját olvastam róla. A leírás annyira magával ragadott, hogy azonnal megvettem a könyvet. Az olvasási tempóm általában lassú, mivel minden egyes részletet igyekszem vizualizálni, így gyakran nehezen jutok el a végéig. Ám ez a könyv annyira magával ragadott, hogy egy este alatt elolvastam, és a végén még könnyek is csordultak a szememből – ami nálam meglehetősen ritka esemény. A történet nem lineárisan bontakozik ki, ami külön izgalmat és kihívást adott a film adaptációnak. A középpontjában az írás folyamata áll, és számos javaslatot nyújt arról, hogyan érdemes belekezdeni az írásba. Ebben a filmben Lídia, vagyis a vásznon Zsurzs Kati, segít a nézőknek eligibilálni az írás rejtelmeit. A film formai megoldásai és tartalma olyan harmonikusan működtek együtt, hogy azonnal felkerestem Annet Huizingot. Szerencsém volt, hiszen élő szerzőről van szó, és a honlapján keresztül könnyen kapcsolatba tudtam lépni vele. Írtam neki egy e-mailt, és két nappal később már válaszolt is.

Két óra beszélgetés után azt fejtegette, mennyire boldog, hogy én kerestem meg, hiszen úgy érzi, valóban megértem a történet mélységeit. Ezt követően körülbelül fél évig egyedül dolgoztam a narráción, majd részt vettem egy holland forgatókönyv-fejlesztő workshopon, ahol tovább formáltam a történetet.

Ez a mű egy rövid regényként bontakozik ki. A szöveg jelentős részét forgatókönyv formájában rögzítettem, amely körülbelül negyvenöt oldal hosszan terjedt, ami egy film első felének felel meg. Ennek az egyik fő oka az volt, hogy tovább bővítsem a történetet, hiszen bár könyvként magával ragadóan működik, filmként statikusnak tűnt volna. Fontosnak tartottam, hogy a főszereplő környezete és saját generációja is megjelenjen, valamint hogy a karakter fejlődése a történet során ne csupán a felnőttek életének tükröződése legyen, hanem valódi előrelépést is mutasson. Összességében a narratíva felét a könyv adja, míg a másik felét az én kiegészítéseim formálják.

Az amszterdami közönségtalálkozón az írót arról faggatták, hogy mi a különbség a film és a könyv között. Ő viszont elismerte, hogy már nem tudja pontosan megkülönböztetni a kettőt. Ez a megfogalmazás valójában a legnagyobb elismerés, hiszen a történetet olyan mesteri módon sikerült kidolgozni, hogy az természetes módon egyesült a két médiumban.

Szerintem valóban nagy szerencsém volt, hiszen a siker nem csupán az író hírnevével összefüggő kérdés, hanem sokkal inkább az ő személyiségével. Annet rendkívül támogató és nyitott volt, már az első pillanattól fogva tisztában volt azzal, hogy a film egy egészen más műfaj, mint az írás. Mindketten bízva dolgoztunk együtt, és a kommunikációnk teljesen átlátható volt: minden egyes forgatókönyv verziót megosztottam vele, és körülbelül 2-3 havonta érkezett visszajelzés az új változatokról. Volt egy jelenet, amely Lídiához kapcsolódott, és Annet nem támogatta: ez arról szólt, hogy Lídia, aki mindig otthon tartózkodik, a történet végén elindul, hogy irányítsa az életét. Tele volt szimbólumokkal, amelyek azt fejezték ki, hogy végre kezébe veszi a sorsát. Annet azonban ellenállt ennek, mert Lídia nem vezet: az autók veszélyt jelentenek az állatokra, akiket ő védelmez. Végül ez a jelenet volt az egyetlen, amelyhez nem kért változtatást; összességében pedig minden más részletet szabadon alakíthattam.

Más indok is húzódott a háttérben: az apa animációs rendezőként való jelenléte egy teljesen új dimenziót adott a történethez. Ezt az aspektust arra használtam, hogy egy olyan pillanatot teremtsünk, amikor az apa karakterét mélyebben felfedezhetjük, hiszen a legtöbb jelenetben inkább Ninával kapcsolatos eseményekre reagál. Az animációs filmben az ő művészete révén tárjuk fel a saját történetét. Eleinte nem is sejtettem, hogy a nagyjátékfilm mellett egy kétperces animációs filmet is rendezni fogok.

Minden egyéb animáció lényegében egy grafikai kifejezőeszköz, amelynek célja, hogy a főszereplő belső érzelmeit megjelenítse, valamint hogy a szöveget vizuálisan is megelevenítse. Amikor valaki először hallja a „Véletlenül írtam egy könyvet” című filmet, talán nem feltételezi, hogy ez egy lenyűgöző és látványos élmény lesz. Ezért volt különösen izgalmas felfedezni, hogyan tudjuk megjeleníteni az írás csodáját, és közelebb hozni a gyerekekhez azt a gondolatot, hogy az írás, mint terápiás eszköz, vagy bármilyen más művészeti forma segítségével képesek vagyunk kifejezni érzelmeinket, kapcsolódni másokhoz, és még inkább megismerni önmagunkat.

Nagyon szeretek gyerekekkel forgatókönyvet fejleszteni, általában a saját történeteiken szoktunk együtt dolgozni, ebből is fakadt az ötlet, hogy teszteljük a forgatókönyvet 10-14 éves gyerekek körében. Igazából egy kísérlet volt az egész. Amikor már megvolt a szereplőgárda, csináltunk velük egy felolvasást, majd kérdéseket tettünk fel nekik a történetről, a karakterekről, és a mindennapi életükkel kapcsolatban is. Kíváncsiak voltunk arra is, hogy milyen zenét hallgatnak, milyen videójátékokkal játszanak, és milyen írókat ismernek, és ezeket is beépítettük a történetbe vagy épp a díszletbe, zenébe.

Régóta ismerjük már egymást, és ha egy férfi színészt keresek a korosztályában, ő mindig eszembe jut. A Habban való szereplése szinte az utolsó pillanatban valósult meg, és fantasztikusan hozta a karaktert, de valójában ez a szerep volt az, ami igazán megmutatta Laci tehetségét. Nagyon érdekes kérdés, hogy milyen ma egy férfinek egyedül nevelni két gyermeket, miközben művészi pályán is helyt kell állnia. Számos színészt meghívtunk a castingra, de először is Villőt kellett megtalálnunk, hiszen a megfelelő színész kiválasztása kulcsfontosságú volt a hitelesség és a dinamika szempontjából. Villő már megvolt, és egyszer csak Laci belépett a castingra, üdvözölve Villőt egy barátságos "Szia Villő!"-val, amire Villő is visszaköszönt: "Szia Laci!".

Megkérdeztem tőlük, ismerik-e egymást, és ők határozottan megerősítették, hogy igen, hiszen Villő apukája és Laci gyermekkori barátok, együtt nőttek fel Erdély gyönyörű tájain. Ráadásul Villő legkisebb testvérének Laci a keresztapja is. Ezt a felfedezést követően világossá vált, hogy szoros együttműködés várható a két fiatal között. Különösen fontos egy castingfolyamat során, hogy a gyerek főszereplő mellé a megfelelő szülőt válasszuk, és nem mindig előnyös, ha a szülők állandóan jelen vannak a forgatáson. Amikor kiderült, hogy Villő és Laci közösen fognak szerepelni, Villő szülei megnyugodtak, hiszen tudták, hogy Laci gondoskodni fog róla.

Mivel a főszereplő minden egyes jelenetben benne van, elképesztő stressz volt bennem amiatt, hogy meg kell találnom a legjobbat, és biztosnak kell lennem benne, hogy majd végig fogja tudni csinálni az egészet, és ez egy nagy lutri még akkor is, ha tehetséges, szép és ügyes. A forgatás irdatlan hosszú volt, két és fél hónap, egy egész nyár, 6-8 órákat forgattunk, tehát kérdés volt, találunk-e olyat, aki ezt végig tudja csinálni.

Amikor gyerekszereplőket keresek, nagyon sokszor hívom őket vissza, hogy lássam, még mindig bírja-e, ugyanúgy mondja-e vissza a szöveget, mi van akkor, ha gyerekszínésszel vagy egy felnőttel kell dolgoznia, mi történik, ha improvizálnia kell, sokféle helyzetbe kell hoznom őt ahhoz, hogy lássam, mennyire bírja, és Villő ebben nagyon jó volt. Nagyon hosszú casting volt amiatt is, hogy koprodukció volt, aztán pedig financiális okok miatt csúszott egy évet a forgatás. Villő és még egy lány voltak a shortlisten, de csak nyolc hónappal később tudtuk őket visszahívni. Villő egy centit nem nőtt ez alatt az idő alatt, ugyanúgy csodálatosan szerepelt, így őt választottuk a háromszáz gyerek közül, akit erre a szerepre néztünk.

Felnőtt színészek számára is gyakran kihívást jelent egy filmszerep, amikor a kamerába kell nézniük, vagy a tengelyen kell mozogniuk. Azonban amikor Villő megérkezett az első forgatásra, az operatőr megjegyezte, hogy nehezen tudja elhinni, hogy nemcsak rendkívül tehetséges, hanem van benne egyfajta természetes, technikai tudás is, ami sokszor még a tapasztalt felnőtteknek is nehézséget okoz. A filmben bőségesen van jelen ez a tehetség: a narráció mellett számos vizuális elem is segít kifejezni a történetet. Színes és kreatív módon igyekszünk bemutatni a 12-13 éves lány belső világát, hiszen ez egy nagyon intim felnövéstörténet, amely az ő írásain keresztül bontakozik ki előttünk.

Villő maga is sokat tudott ebben segíteni, de az is fontos volt számomra, hogy legyenek még más gyerekek is ebből a korosztályból a történetben, akikkel tud beszélgetni, illetve akik által meg tudunk mutatni olyan helyzeteket, amik egy szülő-gyerek vagy egy mentor-gyerek viszonyban nem jelennének meg. Az első szerelem, az első menstruáció, egy csomó első dolog az életben, amik rengeteg változást hoznak. Ez a karakter a történet elején még nem tudja megtenni azokat a lépéseket, amit például a barátai vagy a legjobb barátnője már meg tudtak tenni.

A legjobb barátnő figurája egy érdekes ellentétet képvisel, amely lehetőséget ad arra, hogy feltárjuk, milyen feszültségek adódhatnak egy ilyen dinamikából. Ez a kontraszt nemcsak izgalmat visz a történetbe, hanem szerves része a főszereplő fejlődésének is, hiszen éppen ezek az összetűzések segítik abban, hogy végül szembenézzen a saját problémáival, és elinduljon a változás útján.

Rengeteget foglalkozunk gyerekekkel, és tapasztalataim szerint a mai tizenévesek egy rendkívül magányos generáció tagjai. A rendelkezésükre álló technológiai eszközök, amelyek elvileg a kapcsolatok erősítésére hivatottak, bizonyos mértékig segítenek, de közben mégis távolabb is sodornak egymástól. Ezek a kapcsolódási nehézségek egyre inkább érezhetőek, és aggasztóan hatnak a fiatalok társas kapcsolataira.

Az első lépés a problémák felismerése, és ha tudomásul veszed, hogy nem vagy tökéletes, és ez rendben van, máris félúton jársz a megoldás felé. Lehet, hogy nehezen tudod megfogalmazni másoknak, mi bánt, de fontos, hogy valamilyen formában kiadd magadból az érzéseidet. Az írás remek eszköz lehet erre, hiszen sokszor könnyebb papírra vetni a gondolatainkat, mint hangosan kimondani őket. Éppen ezért vonzott annyira ez a regény, mert úgy éreztem, hogy a mai világ kihívásaira reagál. A forgatókönyvfejlesztés során megkérdeztük a fiatalokat arról, hogy mennyire írnak még kézzel, vezetnek-e naplót, és mit jelent számukra az írás. A válaszok rendkívül izgalmasak voltak. Sokan vélekednek úgy, hogy a mai fiatalok csupán a telefonjukat nyomkodják, TikTokoznak és Instagramoznak, de én nem ezt tapasztalom. Ha valami igazán érdekli őket, akkor képesek akár órákon át is elmerülni benne.

Nehéz megmondani, miért csinál valaki valamit, de nekem ez természetesen jött. Miután elvégeztem az SZFE-t, rájöttem, hogy ez az a műfaj, ami engem tökre érdekel és furcsának is találtam, hogy rajtam kívül nem érdekelt senki mást, de ez most már kezd változni. Sok mindent próbáltunk tenni ennek érdekében, és úgy érezzük, a folyamat végre elindult. A régi vizsgafilmjeimre és rövidfilmjeimre mindig azt kaptam visszajelzésként, hogy nagyon játékos és varázslatos világba visznek el, közben mégsem gyerekeknek szóló történetek voltak, hanem inkább experimentális, kicsit örült, valóságtól elemelő alkotások. Rájöttem, hogy az a világ, amit én elképzelek és szeretek megalkotni vizuálisan, jól passzol a gyerektörténetekhez. Annyira izgalmas, szabadabb világot lehet így teremteni, lehet játszani, álmodni és bármilyen eszközzel kifejezni, amit akarunk. Iszonyúan fontosnak tartom, hogy a gyerekekhez szóljunk. A magyar film teljesen elveszett volt húsz éven keresztül a gyerekek számára.

Elengedhetetlen, hogy legyen egy közös alap, amelyen mindannyian egyetérthetünk. Például, amikor azt mondjuk: „Igen, láttam a Véletlenül című filmet”, ami az adott generációhoz szól. Ha a fiatalok minőségi magyar filmeket néznek, amelyek kifejezetten nekik készültek, az hozzájárulhat ahhoz, hogy később is nyitottak legyenek más, felnőtteknek szóló magyar alkotások iránt.

Az alkotói trendek folyamatosan változnak, és most különösen izgalmas, hogy olyan filmek tűnnek fel, amelyek nem csupán a fiatal közönséget célozzák meg, hanem a gyerekek perspektívájából tárgyalnak társadalmi problémákat. Ezek a történetek olyan mélyreható üzeneteket hordoznak, amelyek sokszor felnőttek számára is tanulságosak. Érdekes megfigyelni, hogy egy-egy sikeres film képes elindítani egy új irányzatot, és hogy a mostani alkotógeneráció, amely a harmincas évei második felében vagy a negyvenes évei elején jár, bátran merít a saját gyermekkori élményeiből. Ez a nosztalgikus visszatekintés nem újkeletű, de most különös hangsúlyt kap, ahogy ezek az alkotók a múltjukat felhasználva újraértelmezik a történetmesélést. Az alkotás iránti szenvedély nem mindig függ a külső támogatásoktól; ennek a generációnak a tagjai gyakran saját erejükből, belső motivációik által inspirálódva hozzák létre műveiket.

Az, hogy a fiataloknak és családoknak szóló történetek valóban érvényesüljenek, a színház és a film világában sokáig alábecsült műfajnak számított. Ha körülnézünk a globális trendek között és megfigyeljük azokat a filmeket, amelyek széles közönséget vonzanak és jelentős hatást gyakorolnak, mindegyik esetében felfedezhetjük, hogy ezek a filmek gyakran a gyerek- és ifjúsági kategóriába tartoznak. Úgy vélem, ez is hozzájárul ahhoz, hogy az emberek egyre inkább kezdik észrevenni ennek a műfajnak a potenciálját. A Cinemira például rendszeresen olyan filmeket mutat be, amelyeket más magyar mozikban nem láthatunk, például Japán, Csehország, Lengyelország, Dánia vagy Hollandia alkotásait. Ezekben az országokban a gyerekfilmek készítése teljesen természetes gyakorlat, évente négy-öt új alkotás is készül. Dánia esetében például a filmkészítési költségvetés 30%-át kötelezően gyerekfilmekre kell fordítani, ami jól mutatja, hogy ez a terület kulturális szempontból is jelentőséggel bír.

Úgy vélem, hogy ez a történet rendkívül univerzális, hiszen a filmben megjelenő tó nem más, mint a Balaton, ami minden magyar számára ismerős. Emellett számos magyar dal is felcsendül a film során, például Szabó Balázs "Hétköznapi" című száma és a "Bájoló". Mindkét dal gazdag magyar dallamvilággal rendelkezik, mégis a holland közönség körében óriási népszerűségnek örvendett. Eredetileg azon gondolkodtunk, hogy a filmet inkább nemzetközi szempontból közelítjük meg, hogy már a kezdetektől fogva mindenki könnyen tudjon kapcsolódni hozzá.

Aztán mikor a forgatókönyvet írtam és az eredeti történethez képest kitaláltam, hogy legyen az anyának egy dala, azonnal a Hétköznapi jutott eszembe és onnantól nem eresztett. Nyilván ez is egy magyar vonatkozás, de eleve a történet sem magyar, mégis mindenki rá tud kapcsolódni úgy, mint a Bauhaus világra, ami szintén erőteljesen magyar vonatkozású, de közben mégis univerzális.

Azért nevezzük ezt a filmet családi filmnek és nem gyerekfilmnek, mert úgy látjuk a nézői visszajelzésekből, hogy a felnőtteknél is nagyon működik, és nemcsak a szülőknek, hanem az egyedülálló vagy épp párban lévő harmincas ismerőseim is úgy érezték, hogy hozzájuk is nagyon szól ez a történet. Minden karakterhez lehet valamilyen módon kapcsolódni, illetve mindenki volt gyerek, mindenkinek volt családi problémája, szerintem sokan tudnak érzelmileg kötődni a történethez, legyen az egy nagymama vagy egy mozaikcsaládba belépő új szereplő, egy apa, egy anya, egy gyerek. Mi tényleg úgy gondoljuk, hogy ez egy családi film, ami sok generációnak szól.