Bartha Miklós - egy székely lázadó, aki Gömörben lelt otthonra | ma7.sk
Valószínűleg kevesen emlékeznek már a történelem lapjain 1877-ben lezajlott székely puccsra, amely a törökök oldalán kívánt részt venni az oroszokkal folytatott háborúban. Ez a merész akció annyira nyilvánvalóvá vált, hogy még Tisza Kálmán miniszterelnök figyelmét is felkeltette, ami végül a terv gyors meghiúsulásához vezetett. A puccs egyik fő szervezője, aki a kor egyik legkiválóbb szónoka és publicistája volt, úgy döntött, hogy jobb, ha egy időre eltűnik a közélet színpadáról, és eljutott egészen Gömörig. Később felmentették, és viszonylag fiatalon országgyűlési képviselő lett, de ahogyan sok más kortársa is (például Ugron Gábor, Dalmady Győző, Asztalos Miklós), ő is vágyott a szépirodalom elismerésére, amelyben nem bizonyult teljesen sikertelennek.
Rugonfalva, Székelyudvarhely szomszédságában, 1847-ben (más források szerint 1848 novemberében) látta meg a napvilágot. Már gyermekként kirítt a többiek közül élénk curiositásával, mely nem csupán a tudás iránti vágyát tükrözte, hanem azt az írói hajlamot is, ami később számos művében megmutatkozott. Ugron Gáborral, a későbbi jóbarátjával együtt a székelyudvarhelyi gimnáziumban tanultak, ahol már a gimnáziumi önképzőkör keretein belül elkezdték csiszolni tehetségüket: verseket és novellákat írtak, felfedezve a szavak varázsát. Kettejük közül Ugron volt az, aki bátran elküldte verseit a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe, mellékelve egy postabélyeget is. A válasz azonban, amelyet a rozsnyói Pákh Albert, a lap szerkesztője adott, kiábrándító volt; cinikus megjegyzései között szerepelt, hogy "a vers kimúlt", és a bélyeget elkobozzák a temetési költségek fedezésére. Ezen események után Bartha visszahúzódott, és már nem merte megosztani első írásait másokkal. Azonban évek múlva, egy politikai botrány kapcsán, újra tollat ragadott, és a székely népballada hagyományait követve megörökítette a történteket. Munkáját a kor egyik legelismertebb kritikusa, Gyulai Pál, a székely népköltészet gyöngyszemeként méltatta, ezzel újra megerősítve Bartha írói ambícióit.
Nos, ennyit a tévedhetetlen kritikusainkról. A székelyudvarhelyi és nagyszebeni gimnáziumi évek után a budapesti tudományegyetemen jog- és államtudományi diplomát szerzett.
1872-től kezdődően két éven át Udvarhelyszék első aljegyzőjeként tevékenykedett, majd 1873 és 1875 között függetlenségi párti országgyűlési képviselővé választották. Az országgyűlés tagjaként, apróbb megszakításokkal, egészen haláláig aktívan részt vett a politikai életben. Utolsó éveiben a vajdasági Zenta képviseletében dolgozott, de már túltette magát az akkori közvéleményt élénken foglalkoztató, úgynevezett székely puccskísérleten, amely mélyen megosztotta a társadalmat.
1877-ben Románia megszerezte függetlenségét, és a Balkánon élő szláv népek is egyre inkább az önállósodás irányába törekedtek. Az orosz hatalom ezt a fejlődést támogatta, egyértelműen katonai erővel, hogy segítsen a szláv testvérek függetlenségi törekvéseiben. Ezzel szemben a magyarok emlékeztek az oroszok 1849-es "baráti segítségnyújtására", így inkább a törökök oldalára álltak, akiktől már a XVII. század végén sikerült megszabadulniuk. A Monarchia hivatalosan nem kívánt belépni az orosz-török háborúba, de a magyar közvélemény túlnyomó része a törököket támogatta. Tisza Kálmán, a közös külpolitikáért felelős miniszterelnök irányítása alatt a székelyek egy csoportja úgy döntött, hogy saját kezükbe veszik a dolgokat, és helyi puccsot szerveztek, amelynek célja a törökök támogatása volt. Az oroszok hadműveletei ellenére a törökök Plevnánál és a Sipka szorosnál kemény ellenállással reagáltak, még akkor is, amikor Románia az oroszok mellé állt a konfliktusban. A törökökkel való szimpátia nem csupán a politikai körökben volt jelen; az újságokban is megjelentek olyan írások, amelyek a törököket támogatták. Például Dalmady Győző, a költő, verseivel szólította fel a közvéleményt a törökök melletti kiállásra a Vasárnapi Újságban. Emellett a budapesti ifjúság Szemere Miklós vezetésével díszkardot küldött Isztambulba, amelyért cserébe a törökök visszaszolgáltattak 12 Corvinát, amelyet régen, 1541-ben raboltak el Budáról. A magyar kormány passzív hozzáállása miatt a szenvedélyes székelyek úgy döntöttek, hogy puccsot szerveznek, amelynek fő célja az orosz utánpótlási és visszavonulási vonal elvágása lett volna. Ehhez önkéntesekre és fegyverekre volt szükség, hogy megvalósíthassák tervüket a Szeret folyón átívelő, Adjud melletti vasúti híd felrobbantásával.
Mindezt Ugron Gábor, Bartha Miklós és Orbán Balázs volt hivatva biztosítani, de mire a puccs kirobbanhatott volna, már mindenki tudott róla Budapesten és Bukarestben is, így mielőtt komolyabbra fordulhatott volna a dolog, Tisza Kálmán már ki is adta a letartóztatási parancsokat. A hangadókat időben figyelmeztetik, jobb lesz mielőbb elmenekülni, de azok valahogy nem vették komolyan a fenyegető veszélyt.
Ahogy Bartha unokaöccse, Sebesi Samu később visszaemlékezett, Bartha Székelykeresztúrra indult, hogy felkeresse Pap Jánost. A környéken azonban rendkívül szorgalmasan nyomoztak utána, így Pap János tanácsára végül Gömörbe, Madarasi Gyulához, Gortvapusztára menekült. Itt jó két hónapot töltött, és ez az esemény a családi legendárium része lett, hiszen dédapám akkoriban Madarasi parádés kocsisa volt.
" Hogy útközben föl ne ismerjék, szőke haját, bajuszát és szakállát feketére festette, s mint, aki nem tartott a felismerés veszélyétől, a kiskapusi vasúti állomásnál az étterembe ment vacsorázni. Alig hozták ki a vacsoráját, megdöbbenve vette észre, hogy a szemben lévő asztalnál Bethlen Gábor, a teljhatalmú kormánybiztos foglal helyet. A vacsora nemigen ízlett már. Gyorsan fizetett s aztán kiment a peronra, hogy ott várja be a vonat indulását. Nyugtalanul sétált fel és alá, midőn egyszerre Bethlent találta szemben magával. A gróf ránézett és az ő szokott rövidségével azt kérdezte:
"Ez nem lesz elég távoli!" – mondta Bethlen, majd hirtelen megfordult, és visszatért az étterem sarkán. Ezt az emléket idézi fel Sebesi írásában. Amikor Tisza értesült az esetről, számon kérte Bethlent, aki a maga jellegzetes, ironikus stílusában csak annyit válaszolt: "Én nem vagyok zsandár!" Mivel sem az osztrákok, sem az oroszok nem tulajdonítottak kiemelkedő fontosságot az úgynevezett székely puccsnak, az ügy gyorsan lecsengett, és végül mindenki megúszta a következményeket. A puccs eseményeit először Szádeczky K. Lajos dolgozta fel 1920-ban megjelent, "A székely puccs története" című munkájában, majd a nyolcvanas években Cseres Tibor a "Foksányi szoros" című regényében, amelyet a Magvető adott ki. 2012-ben Veres Péter is foglalkozott a témával, a Bartha Miklós és kora című székelyudvarhelyi konferencián elhangzott előadásában.
Bartha Miklós a korabeli magyar publicisztika kiemelkedő alakja volt, aki nemcsak tehetségével, hanem ellentmondásos nézeteivel is felhívta magára a figyelmet. Enyhén nacionalista és antiszemita álláspontjai miatt sok vitát generált, ám Ady Endre is elismerte kivételes írói kvalitásait. Tolla olyan éles volt, hogy az Ellenzék szerkesztőségében két katonatiszt is megsérült általa. 1891-től a Magyar Hírlap, majd 1893-tól a Magyarország című lap vezércikkírójaként dolgozott, és 1898-ban a Petőfi Társaság tagjai közé is beválasztották.
Ábrányi Kornél kollégája így ír róla: "Az a különleges tehetség, aki mindig képes új megvilágításba helyezni a dolgokat. Munkája során nem csupán a feladatokat végzi el, hanem minden egyes projektbe beleviszi saját egyéniségét és kreativitását. Kollégáiként inspiráló hatással van ránk, és mindig arra ösztönöz, hogy a megszokott kereteken túl gondolkodjunk. Az ő egyedi perspektívája és elkötelezettsége a kiválóság iránt példaértékű, és igazi kincse a csapatunknak."
1901. január 1-jétől kezdődően az Ellenzék folytatásokban tette közzé az előző évben végzett hegyvidéki (kárpátaljai) útján szerzett tapasztalatait. Ezt a kezdeményezést Darányi Ignác indította el, és Egán Ede irányította, célja pedig a földműves lakosság támogatása volt, amely a földművelésügyi miniszteri kirendeltség munkáján keresztül valósult meg. Az első magyar szociográfiának számító, Kazárföldön című mű röviddel Egán tragikus, máig tisztázatlan halála után, 1901 végén könyv formájában is megjelent. Bartha Miklós, aki 1905-ben, mindössze egy hónappal 57. születésnapja előtt hunyt el agyvérzés következtében, földi maradványait a főváros által felajánlott díszsírhelyen helyezték végső nyugalomra a Fiumei úti sírkertben.
Ahogyan sok politikustársa a múltban, Bartha Miklós is megkísérelte a szépirodalom világát. Különféle hangulatos feljegyzései mellett két drámai művet is alkotott. Az első, a „Melanie” című darab 1888. március 22-én debütált a Kolozsvári Nemzeti Színház színpadán. Később, pontosan 14 évvel később, a budapesti Vígszínház tűzte műsorára „A feleség” című romantikus drámáját, amelyet már jóval korábban írt. Ez a darab a kiegyezés előtti időszakban játszódik, és kifejezetten osztrákellenes hangvételű.
Ditrói Mór, a Vígszínház igazgatója 1901-ben határozta el, hogy egy 100 magyar darabból álló sorozatot mutat be, amelynek első darabja Herczeg Ferenc Ocskay brigadérosa, míg a századik Bartha Miklós darabja volt. A bemutató mindössze két előadást élt meg, s míg Bartha támogatói lelkesen üdvözölték az előadást, politikai ellenfelei hevesen támadták azt.
Az előadás során a Vígszínház legendás alakjai léptek színpadra, köztük Balassa Jenő, Szerémy Gizella, Góth Sándor, Hegedűs Gyula, Tanay Frigyes, Szerémy Zoltán, valamint az akkor csupán 17 esztendős Medgyaszay Vilma. Három és fél évtizeddel később a darab újra életre kelt, ezúttal a Magyar Rádió színpadán, ahol a szintén székely származású Csanády György állította színre. A főbb szerepekben olyan neves színészek tűntek fel, mint Mihályfi Béla, Molnár Z. László, Nagy Adorján, Lehotay Árpád és Szörényi Éva.
Bartha Miklós halála után is megosztó figura maradt, amit viharos utóélete is jól tükröz. Temetése után számos magyar városban utcát neveztek el róla, jelezve hagyatékának jelentőségét. Wekerle Sándor miniszterelnök közadakozás keretében avatta fel síremlékét, amelyet Kallós Ede tervezett. Bartha összegyűjtött munkái hat kötetben jelentek meg 1908 és 1913 között, a verebélyi történész, Samassa János, valamint Szmertnyik István és Sztankovits Ferenc szerkesztésében. Az első kötet Sebesi Samu életrajzi tanulmányát és Bartha leghíresebb művét, a Kazárföldöt tartalmazza. Közadakozásból készült el a másfélszeres életnagyságú bronzszobra, amelyet Istók János készített, és 1914-ben avattak fel a budapesti Városligetben. Sajnos 1949-ben a kommunista hatóságok eltávolították, és azóta a Budapest Galéria raktárában várakozik, remélve, hogy egyszer talán újra méltó helyére kerülhet.
1925-ben a Horthy-korszak politikai irányvonalával szembenálló népi-baloldali fiatalok megalapították a Bartha Miklós Társaságot, amelynek soraiban ott volt József Attila is. A társaság vitaülésein és a tagok írásaiban központi szerepet kaptak olyan fontos témák, mint a földreform, az agrárproletariátus helyzete, valamint az értelmiség társadalmi szerepe és kihívásai. Ezen diskurzusok célja az volt, hogy felhívják a figyelmet a társadalmi igazságtalanságokra és előmozdítsák a baloldali eszmék terjedését.
A közelmúltban talán a magyar politikai életben a legkiemelkedőbb példa az irodalomhoz való kapcsolatra Kuncze Gábor, az SZDSZ egykori elnöke. Kuncze nemcsak politikai pályafutása miatt emlékezetes, hanem mert a közéleti szerepvállalása mellett írói ambíciókkal is rendelkezett. Számos publicisztikát és véleménycikket publikált, amelyekben szellemes és éleslátó stílusban elemezte a politikai helyzeteket, miközben a szavak erejével hatott olvasóira. Kuncze írásai gyakran tükrözik az irodalom és a politika összefonódását, hiszen nem csupán információt közvetít, hanem érzelmeket és mélyebb gondolatokat is ébreszt az olvasókban. Egy-egy cikkében a társadalmi problémák mellett a művészet és a kultúra fontosságát is hangsúlyozza, ami az ő írói lelkületét is jól tükrözi. Az érzelmi mélység és a szellemi kihívás, amit a politikai elemzései hordoznak, valóban párhuzamba állítható Vészi József gondolataival, miszerint a politikai diskurzusban is helye van a szépségnek és a líraiságnak. Kuncze Gábor tehát nem csupán politikai figura, hanem az irodalom iránti elkötelezettsége révén egy olyan egyéniség, aki a gondolatok vívóterén is megállja a helyét, és ezzel hozzájárul a magyar politikai sajtó gazdagításához.
Ne felejtsük el, hogy ez a rendkívül megosztó, ragyogó elme több mint két hónapot töltött el a világ zajától távol, a mi vidékeinken.
