Ács Fruzsina megállapítja, hogy a traumatikus élményeket az ember nem képes egyszerűen színpadra állítani.

Bevallom, azok a stand-up komikusok és humoristák nyűgöznek le igazán, akik nem csupán vicceket mesélnek, hanem az élet mélyebb, lényeges kérdéseit is boncolgatják. Ráadásul mindezt könnyed iróniával, játékos blődséggel vagy éppen karcos szarkazmussal tálalják, mintha csak a saját életük színpadra állításáról lenne szó. Ács Fruzsina például nemcsak kacagásra késztet, hanem fényt derít a mélyen eltemetett élményekre, kudarcokra és érzésekre, olyan igazságokra, amelyeket magunknak is nehezen ismerünk be.

A színpadi pályafutásod egy tehetségkutatón indult, ahol a reflektorfény hirtelen rád irányult. Mennyire volt ijesztő egyedül színpadra lépned?

Eredetileg pszichológiát tanulmányoztam, de a humor mindig is a legjobb barátom volt a kapcsolatok teremtésében. Gyerekkorom óta álmodoztam arról, hogy egyszer egy vicces könyvet írok. Aztán váratlanul megérkezett a Dumaszínház felhívása a Magyarország, szereplek! programra, és úgy döntöttem, hogy bármilyen alakul is a helyzet, egyszer csak ott fogok állni a színpadon. Az első fellépések szinte mindig katasztrofálisak: az ember teljesen elveszett, nem tudja, hová tegye a kezeit, és az otthon gyakorolt poénok valahogy nem úgy ütnek, ahogy az eltervezte.

Nálam is hasonlóképpen alakult, de a számos viccből csupán kettő talált be igazán, ami nagyon jólesett.

Litkai Gergelyék szerződést ajánlottak. Az elején nem értem el nagy sikereket, fél év után jött az áttörés. Akkor egy este, az elejétől a végéig nálam volt a gyeplő a színpadon, és megéreztem, hogy ezt kéne csinálnom. Utána megint nem ment olyan jól. Egy stand-uposnak nagyon sok fellépés kell ahhoz, hogy mindent kézben tudjon tartani.

Az előadásaid tematikai szempontból összeszedettek, alaposan körbejársz egy-egy jelenséget, érzést, élethelyzetet. Ez nem minden stand-uposra jellemző, sokszor inkább csak poénokat fűznek egybe összekötő szövegekkel.

Elengedhetetlen számomra, hogy tisztában legyek azzal, miről szeretnék szót ejteni. Kezdetben gyakran humoros tartalmakat írtam, de idővel a gimnáziumi élmények, amelyek mindannyiunk számára ismerősek, kezdenek kifogyni. Általában harminc éves korra mindenkinek összegyűlik egy öt-tíz perces repertoárnyi vicces, izgalmas vagy akár extrém sztorija. Amint ez a kimeríthetetlen forrás elapad, marad a személyiségem, az a szemléletmód, ahogyan az életet szemlélem. Lényeges, hogy valamilyen módon kapcsolódjak ahhoz, amiről beszélek; szükség van egyfajta kötődésre, legyen az élettapasztalat vagy vélemény. Politikai vagy közéleti témákban viszont nem szoktam annyira elmélyedni, nem azért, mert ne követném az eseményeket, vagy ne érdekelne, mi történik a világban.

Számomra ezek a dolgok nem annyira általánosak, mint az emberi lélek működése és a személyiség mibenléte. Sokkal inkább foglalkoztat, hogy miért lehet valaki gyarló, miért okoz fájdalmat, és miért képes csodákra is.

A történeteid többségében egyes szám első személyben vagy jelen, és elég mélyre is mész. Akkor lehet ­színpadra vinni egy nehézséget, amikor már a múlté?

Az aktív, feldolgozatlan traumák színpadra vitele szinte lehetetlen feladat. Amíg a fájdalom éles és friss, nehezen lehet ironikusan kezelni. Csak akkor, amikor már sikerült mélyebben megértenünk az élményeinket, és pszichológiai eszközökkel feldolgozni őket, jöhet a nyilvános megosztás. Érdekes módon a legtöbb humorista nem a konkrét traumákra fókuszál, hanem inkább azok mögötti nehézségek lényegét ragadja meg. Végső soron azonban a traumáink formálnak minket, és hozzájárulnak ahhoz, hogy kik is vagyunk valójában.

A pszichológiai háttér abban segít, hogy világosan tisztában legyél azzal a határral, ahol a humor még szórakoztató marad, de még nem lépi át a bántó vagy sértő vonalat.

Nem. Ez inkább személyfüggő. És különböző társaságokban sokkal érdekesebb is, mert a színpadon háromszáz különböző hátterű emberhez beszélek, tehát sokkal inkább valami nagyon általános mércét kell szem előtt tartanom. A kollegiális és baráti kapcsolatban épp azt szeretem, hogy tudom, szinte nincs határ. A nagyon fájdalmas dolgokról is születhetnek poénok, belefér, mert abban a közegben mindenkinek első a humor, és tudja, hogy ez játék.