Dózsa György lángoló korona és egy elefánt hatalmas lába - hét brutális kivégzés, melyek a történelem sötét lapjaira íródtak.
Mussolini a hatalom árnyékában egy viharos döntést hozott: békét próbált kötni, de a hazaárulás vádja súlyosan rányomta bélyegét a lépéseire. Vejét, akit a sors kegyetlenül elárult, kivégeztette, ezzel is megerősítve hatalmát és a félelem légkörét.
A karóba húzás, mint brutális kivégzési módszer, már Hammurapi babiloni király törvényoszlopán is feltűnt, de igazán a középkorban és az újkori Oszmán Birodalomban terjedt el. Ezt az embertelen büntetést zömmel államellenes bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazták, de nem volt ritka, hogy rablógyilkosok, gyermekgyilkos nők és útonállók is a karó rémétől rettegtek. E kivégzési forma az egyik legkegyetlenebb volt, mivel az elítéltek gyakran napokig szenvedtek. A haláluk általában kiszáradás, vérveszteség vagy vérmérgezés következtében következett be. Európa-szerte léteztek olyan törvények, amelyek megtiltották, hogy a karóra húzott elítélteknek vizet adjanak, így a szenvedés még elviselhetetlenebbé vált.
A kivégzés során egy 2-3 méter hosszú nyársat döftek át a szerencsétlen ember testén, a gerincoszlop közelében haladva. Az eljárás célja az volt, hogy a létfontosságú szerveket ne érje kár, miközben (sokszor brutális erővel) juttatták át a faoszlopot a kivégzendő alfelétől egészen a szájáig. A hóhér ügyessége és precizitása döntő szerepet játszott: minél ügyesebben végezte el a feladatát, annál hosszabb ideig szenvedett az elítélt; viszont egy apróbb hiba esetén az áldozat akár néhány perc leforgása alatt is elhunyt.
A legszívesebben III. Vlad havasalföldi uralkodó (1431-1476) alkalmazta ezt a kivégzési módszert - utóneve, a Tepes jelentése is "karóba húzó". Az ő uralma idején még kisebb lopásért is ez a büntetés járt; fővárosa körül szinte állandósult a karóerdő. A források szerint az uralkodó gyakran étkezett a kivégzések helyszínén, amíg az elítéltek haláltusája zajlott.
