Dzsingisz kán unokájának levele szerint, miután Magyarországot sikerült elfoglalni, a következő célpont Róma lett volna. Helló Magyarország!

784 évvel ezelőtt, 1241 áprilisában a magyar történelem egyik legfájóbb katonai kudarcát éltük át a Sajó folyó partján. A muhi csata során a Mongol Birodalom hatalmas seregei döntő győzelmet arattak IV. Béla király hadereje felett, ezzel súlyos csapást mérve az országra. A tragikus események nyomán azonban egy rendkívüli megújulás vette kezdetét, hiszen a teljes pusztulás szélén álló királyság végül saját erejéből talpra állt, és újraépítette magát.

A 13. század első felében a mongolok, élükön Dzsingisz kán utódai, különösen a rangidős unoka, Batu kán vezetésével, hatalmas birodalmat építettek ki, mely Ázsiától Kelet-Európáig terjedt. A Kaszpi-tengertől egészen a Távol-Keletig terjedő területeik katonai hatalma komoly veszélyt jelentett a keresztény országok számára. E nyugati irányú terjeszkedésük során Magyarország is a célkeresztbe került, amire Julianus barát már 1237-ben figyelmeztetett jelentésében, előrevetítve a közelgő veszélyt.

A dominikánus szerzetes szerint a mongolok Róma elfoglalását is tervbe vették.

IV. Béla uralkodása alatt a főnemesség megosztottsága erőteljesen felerősödött, mivel a király apja által kiosztott birtokokat próbálta visszaszerezni. A helyzet 1239-ben tovább súlyosbodott, amikor IV. Béla a mongol hódítások elől menekülő kunokat fogadta be. E döntése nemcsak a nemesség körében váltott ki bizalmatlanságot, hanem a lakosság körében is feszültségeket szült, hozzájárulva a társadalmi feszültségek fokozódásához. A kunok magyarországi jelenléte a mongolok figyelmét sem kerülte el; Batu kán leveleiben nyílt fenyegetéseket fogalmazott meg, és világosan figyelmeztette IV. Bélát, hogy a kunok védelme komoly következményekkel járhat.

1241 márciusában a mongol hadak átlépték Magyarország határait, és ezzel vészjósló időszak kezdődött el. Tomaj Dénes nádor seregét szinte azonnal megsemmisítették, ami súlyos csapást mért az ország védelmi képességeire. IV. Béla király sürgősen mozgósította a haderejét, és Pestre rendelte a katonákat, köztük a kunokat is, hogy erősítsék meg a védelmet. Bár II. Frigyes osztrák herceg ígéretet tett a támogatására, végül elállt az együttműködéstől, ami tovább nehezítette az ország helyzetét a közelgő veszéllyel szemben.

A közvélemény a kunok tetteit tette felelőssé a támadásért, és amikor vezérüket, Kötönyt megölték, a kunok gyorsan elhagyták az országot, maga mögött hagyva a további káoszt és pusztítást. A magyar haderő, mintegy húszezer fővel, a Sajó folyó mentén, a mai Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén állította fel táborát. A védekezés érdekében szekérvárakat alakítottak ki, de a helyszín szűkös volta miatt a mozgásuk erősen korlátozottá vált, ami jelentős hátrányt jelentett a harc során.

Április 11-én a mongolok váratlanul, az éjszaka leple alatt indították meg támadásukat. Kálmán herceg és Ugrin érsek bátor ellenállással próbálták meg visszafordítani az ostromlók rohamát, és kezdetben sikeresen tartották magukat a helyzethez. Azonban másnapra a Szubotáj vezette mongol seregek áttörték a magyar védelmi vonalat. A szekértábort körülzárták, és a bent rekedt katonákra heves nyílzápor zúdult, amely még inkább felerősítette a helyzet kilátástalanságát.

A magyar hadsereg másnap estig megfeszített küzdelmet folytatott, de a tartalékok kimerültek, és a fáradt katonák már nem voltak képesek tovább ellenállni. A mongolok egy menekülési útvonalat nyitva hagytak, de ott is lemészárolták a visszavonulókat. Sokan a mocsárba fulladtak, míg másokat a nyilak zordsága ért utol. IV. Béla csak testőrei bátor önfeláldozása révén tudott elmenekülni a végzet elől.

A csatában elesett a magyar hadsereg nagy része, köztük számos főúr, két érsek és számtalan katona.

IV. Béla először Bécs városában keresett menedéket, ám Frigyes herceg nemcsak hogy nem nyújtott segítséget, hanem még kifosztotta is őt, sőt, három megye átadására kényszerítette. A király végül Dalmáciáig menekült, miközben hazájában a mongolok, valamint nyugat felől a német hadak szinte akadálytalanul pusztították a vidéket.

A muhi vereség drámai következményekkel járt: a történészek szerint a magyar lakosság egynegyede életét vesztette. Az ország egyes területei szinte teljesen elnéptelenedtek, és csak hosszú évtizedek munkájával lehetett újra életet lehelni ezekbe a régiókba. A nehézségek ellenére IV. Béla bátor lépésekkel újjászervezte az országot, és megerősítette a királyi hatalom pozícióját. Így a muhi csata nem csupán a nemzet egyik legszomorúbb napját idézi, hanem a megújulás és újjáépítés kezdetét is szimbolizálja.