Egy sajnálatos félreértés állt a Wounded Knee-i mészárlás mögött, amely tragikus eseményhez vezetett.

Hírességként élte életét Londonban Pokahontasz és férje

A 19. század utolsó harmada igazi rémálomként vonult be a Prérit évezredek óta itt élő őslakosok történetébe. A megművelhető földek iránti vágytól hajtva, a fehér bevándorlók tömegesen érkeztek a nyugati területekre, ezzel fenyegetve a helyi közösségek életét és hagyományait.

A telepesek már kezdetben sem a fenntartható fejlődés pártján álltak; a helyi őslakosok alapvető élelmiszerforrásául szolgáló bölényeket annyira túlvadászták, hogy e csodálatos állatok a kihalás küszöbén egyensúlyoztak.

Az indiánok számára nem csupán az volt a kihívás, hogy mit ejtsenek el, hanem az is, hogy hol végezhetik el a vadászatot, hiszen vadászterületeik folyamatosan csökkentek. Úgy tűnt, hogy az új telepesek fokozatosan mindent elhódítanak tőlük, és ezzel egyre inkább ellehetetlenítik ősi életformájukat.

A Préri hajdanán büszke vadászai az éhség és a nélkülözés szorításában szenvedtek, míg a végtelen mezők helyét a rezervátumok szomorú valósága vette át.

Az őslakos indián törzsek válaszul a megpróbáltatásaikra egy új, 1889-ben kibontakozó vallási mozgalmat indítottak el, melyet Szellemtáncnak hívtak.

A mozgalom kiemelkedő alakja, a pajút indián Wovoka hite szerint az őslakos közösségek új életformát teremthetnek az ősi rituális táncok közös gyakorlásával. E rítusok révén az élők újra kapcsolatba léphetnek elhunyt őseikkel, akik a segítségükkel képesek lesznek megtisztítani a világot a "fehér ember minden ártó tevékenységétől" és a "mohó, fehér tolvajoktól". E nagyszabású megtisztulást követően a bölények újból megjelennek majd a végtelen Prérin, helyreállítva ezzel a természet harmóniáját.

Szellemtánc, amelyet az Egyesült Államok hadserege ellenséges harci táncként fogott fel.

A "fehér ember" nem nézte kedvezően a rituális táncpartikat, amelyek egyre inkább elterjedtek a sziú törzsek által lakott Dakota Területen létesített rezervátumokban.

Az új jövevények szemében ezek a lassú dobszóra, csoportban végrehajtott ugrálások, lépések, és kántálások előkészületek voltak a fegyveres harcra.

Az indiánokkal való évszázados szembenállás véres konfliktusai következményeképpen bizalmatlan amerikai hatóságok elrendelték a sziú törzsfőnökök letartóztatását, hogy elejét vegyék egy vélt, nagyszabású felkelés kirobbanásának.

Az egyik emlékezetes esemény során a hunkpapa sziúk híres vezetőjét, Ülő Bikát, aki a Little Big Horn-i csatában diadalt aratott az amerikai haderő felett, 1890. december 15-én megölte a törvény képviselője.

A Standing Rock Rezervátumban lezajló véres esemény szinte előre jelezte azt a tragédiát, amely 1890. december 29-én következett be a Wounded Knee patak mentén. Ekkor Pettyes Szarvas lakota sziú törzsfőnök és körülbelül 300 fős törzse verődött össze, amikor a helyzet drámai fordulatot vett.

Pettyes Szarvas Ülő Bika féltestvére volt, aki a Standing Rockban dulakodásba, majd gyilkosságba torkolló eseményekről értesülve, a hatóságok letartóztatásától és bosszújától tartva, népével felkerekedett, hogy a lakota törzsfőkkel tárgyaljon a kialakult helyzetről.

Az amerikai hadsereg nem méltányolta a sziúk egyesülését, így a 7. Lovassági Ezred körülvette Pettyes Szarvas táborát és 29-én megkezdte a fegyverek begyűjtését.

A sziúk nem tanúsítottak ellenállást, de ahogy az egy ilyen feszült helyzetben lenni szokott, a puskaporos hordó egy ártatlan szikrától berobbant.

Egy süket sziú harcos, aki nem értette a marcona fehér katonák szándékait, határozottan megtagadta a fegyvere átadását. A feszültség pillanatok alatt szétfeszítette a levegőt, és a dulakodás közepette váratlanul eldördült egy fegyver.

A korábban elfojtott feszültségek végre kitörtek, és a katonák megállás nélkül kezdték el tüzelni a sziúkat, figyelmen kívül hagyva, hogy sokan már letették a fegyvereiket, míg mások még harcban álltak.

Rengeteg asszony és gyermek is volt a táborban, így számtalan civil a kialakult kereszttűz áldozatává vált. A vérszemet kapott katonák viszont azokat az ártatlan menekülőket is legyilkolták, akik futva próbáltak a tűzharctól minél messzebb kerülni.

A mészárlás során körülbelül 300 lakota sziút gyilkoltak meg az amerikai hadsereg katonái; az áldozatok többsége nő és gyermek volt, akiknek kétharmada a tragédia során vesztette életét. Ezzel szemben az amerikai oldalon mindössze 31 katona halt meg. Az indiánok számára a "régi-új" világ visszatérésének álma véglegesen darabjaira hullott.