Svájcban újra középpontba kerültek azok a műalkotások, amelyeket korábban elkoboztak, "elfajzottnak" minősítettek, vagy éppen menekítettek.
A vészkorszak már nyolc évtizede lezárult, de a vele összefüggő műtárgy-restitúciós ügyek közül soknak a végére még mindig nem került pont. Az elmúlt évtizedekben született nemzetközi megállapodásoknak és ajánlásoknak, a közvélemény és a közgyűjtemények változó hozzáállásának köszönhetően ugyan jelentős előrelépés történt, de számos ügy lezárása továbbra is várat magára. A legutóbbi években két neves svájci múzeumnak is intenzíven kellett - és kell mind a mai napig - foglalkoznia letétként, illetve ajándékként hozzájuk került művek előéletével.
A két neves nemzetközi intézmény, amelyekről most szó esik, a zürichi Kunsthaus és a berni Kunstmuseum, mindkettő számára örömteli, ugyanakkor kihívásokkal teli eseményeket hozott. A Kunsthaus örökségként megkapta Emil Georg Bührle, a német-svájci fegyveripari mogul által létrehozott, világszerte elismert műgyűjteményt, amelyet jelenleg az örökösei által fenntartott alapítvány kezel. Ezzel szemben a Kunstmuseum, váratlanul, egy olyan gyűjteménnyel gyarapodott, amelyet Hildebrand Gurlitt, egy német művészettörténész és műkereskedő állított össze, aki a náci rezsim által elítélt művek között válogatott. E két intézmény esetében tehát nemcsak a művészetek gazdagodásáról van szó, hanem az örökség és a múlt árnyainak kezeléséről is.
Az ő halála után Cornelius, a fia, titkos féltékenységgel őrizte apja műgyűjteményét, amelyről a hatóságok csupán 2012-ben szereztek tudomást. A kollekció felfedezése az év legnagyobb szenzációjának számított a művészeti világban, ám később kiderült, hogy az egykori műkereskedő raktárában csupán néhány igazán jelentős alkotás rejtőzött. Gurlitt, akinek a műveit a német hatóságok először lefoglalták, majd visszaszolgáltatták, végül 2014-es halála előtt végrendeletében a berni Kunstmuseumra bízta a kollekciót.
E.G. Bührle gyűjteménye, amely középkori szobrokból és XVII-XIX. századi festményekből áll, különösen az impresszionista és posztimpresszionista művek miatt tűnik ki. Az összegyűjtött alkotások egy része már 1960-ban, Bührle halálát követően négy évvel, megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt a zürichi villa helyén létrehozott alapítványi múzeumban. Az emlékezetes 2008-as műkincsrablás után azonban egyértelművé vált, hogy a villa nem felel meg a modern kiállítási követelményeknek, így felmerült a gondolat, hogy a gyűjteményt a Kunsthausban helyezzék el tartós letétként. Bührle szoros kapcsolatot ápolt a zürichi intézménnyel, és ő támogatta egy új időszaki kiállítótér építését is. A letét lehetősége új impulzust adott a Kunsthaus bővítési terveinek kidolgozásához.
Az újonnan felépült múzeum 2021-re készült el David Chipperfield építész tervei alapján, és a Bührle-gyűjtemény szinte teljes szintjét elfoglalja. Ez a múzeum jelentős mérföldkő a számára, hiszen immár a francia impresszionizmus legnagyobb Párizson kívüli gyűjteményét kínálja a látogatók számára, saját anyagával kiegészítve. Ugyanakkor, amikor az új épület és a Bührle-gyűjtemény megnyílt, nem voltak felkészülve arra a kritikák özönére, amely hamarosan elárasztotta őket. Nyilvánvalóvá vált, hogy sem a múzeum, sem pedig az alapítvány vezetése nem számított arra az elvárásra, amely azóta már normává vált: hogy a remekművek egyszerű hozzáférhetősége mellett a gyűjtemény történetét is bemutassák, kritikailag értékeljék a létrehozásához felhasznált anyagi forrásokat, és nyomon kövessék az egyes művek provenienciáját. Ezen kívül fontos lett volna tisztázni, hogy vannak-e a gyűjteményben olyan művek, amelyekre restitúciós igényt jelentettek vagy jelenthetnek be. Persze a Bührle-alapítvány már évtizedek óta foglalkozik provenienciakutatással, sőt, Bührle életében több művet is visszaadott eredeti tulajdonosaiknak (amiket később visszavásárolt), ám ezek a kutatások időnként megkérdőjelezhető módon zajlottak, és utóbb kétségek merültek fel azok megbízhatóságával kapcsolatban is.
Napjainkban egyértelművé vált, hogy Christoph Becker, a Kunsthaus német igazgatója, aki már több mint két évtizede tölti be ezt a posztot, nem kezelte a helyzetet a szükséges érzékenységgel. A figyelme inkább a látványos beruházásra irányult, amely minden bizonnyal lenyűgözőre sikerült. A megnyitó után felerősödtek a kritikus hangok, amikor világossá vált, hogy a kiállítás nem foglalkozik kellő mélységgel E.G. Bührle életével, pályafutásával és gyűjtői tevékenységének részleteivel, valamint a kiállított művek hátterének alapos dokumentálásával. Mivel a téma rendkívül érzékeny, Zürich városa és a zürichi kanton is bekapcsolódott a vitába, mivel jelentős szerepet játszanak a múzeum fenntartásában. Különböző szakértők bevonását követelték, és sürgették a kiállítás Bührle tevékenységét bemutató szakaszának alapos átdolgozását. Ez a konfliktus szinte töréshez vezetett a múzeum és az alapítvány között; az alapítvány ugyanis úgy érezte, hogy a múzeum függetlenségét megsértették, és jelezte, hogy amennyiben a követeléseiket nem teljesítik, felbontja a Kunsthaus-szal kötött, 2034-ig érvényes letéti szerződést.
A kedélyek végül lecsillapodtak, részben annak köszönhetően, hogy a múzeum és az alapítvány élén személyi változások történtek: hosszú évtizedek után mindkét intézmény igazgatói távoztak, új vezetőik pedig nyitottabb és rugalmasabb hozzáállással közelítettek a vitás kérdésekhez. A kiállítás Bührlét és a gyűjtemény sorsát bemutató része többször is átdolgozásra és bővítésre került, valamint külső szakértők bevonásával újabb vizsgálatokat végeztek a kiállított műveken. A vitát főként azok az alkotások gerjesztették, amelyek a magyar nyelvben „menekített művek”-ként ismert Fluchtkunst (angolul escapee art) kategóriájába tartoznak. Ezeket egykori tulajdonosaik a náci Németországból való menekülésük során, anyagi nehézségeik enyhítése érdekében, gyakran jóval piaci értékük alatt értékesítették, többek között Svájcban. Az alapítvány kezdeti, gyenge lábakon álló álláspontja szerint Svájcban nem kerülhettek művek ebbe a kategóriába, mivel az országban nem folyt államilag irányított zsidóüldözés. Elismerték ugyan, hogy a gyűjteményben legalább öt olyan darab található, amely menekített műként számít, de megállapításuk szerint ezek "a svájci műkereskedelem közreműködésével, a korábbi tulajdonosok érdekeinek figyelembevételével" kerültek a kollekcióba.
Az újabb kutatások természetesen rengeteg időt igényeltek, és közben egyre inkább teret nyertek olyan követelések, amelyek szerint az alapítványnak - mintegy a múltbeli tévedésekért való vezeklés gyanánt - teljes egészében a Kunsthausnak kellene adományoznia a gyűjteményt. Felvetődött, hogy az egész kiállítást le kellene bontani, és az újonnan szerzett vizsgálati eredmények alapján újra kellene rendezni. Emellett javasolták, hogy minden olyan műalkotást adjanak vissza, amely korábban zsidó tulajdonosok birtokában volt, valamint a kiállításon létre kellene hozni egy imatermet a holokauszt áldozatainak tiszteletére.
A vita idővel az országos, szövetségi szintű politikát is lépéskényszerbe hozta; a Svájci Szövetségi Tanács 2022-ben egy olyan, független szakértőkből álló bizottság létrehozásáról döntött, mely a vitás restitúciós ügyekben ajánlásokat fogalmaz meg. Ilyen testületek Németországban és Ausztriában akkor már működtek. A teljes képhez hozzátartozik, hogy a svájci zsidó szervezetek nem elégedettek a bizottság mandátumával, mely a "náci elnyomás eredményeként elkobzott kulturális javakra" vonatkozik; ők a "zsákmányolt művek" és a "menekített művek" kategóriáinak használatát tartják szükségesnek.
A Bührle-alapítvány a birtokában lévő műtárgyakról a letétbe helyezés idején azt nyilatkozta, hogy 113 alkotás múltja teljes mértékben tisztázott, míg 90 mű esetében a vizsgálatok még folyamatban voltak. Eddig viszont ezekről a művekről semmi gyanús nem merült fel. Azóta azonban a helyzet megváltozott: tavaly legalább öt festmény tűnt el a körülbelül 170 alkotást bemutató kiállításról, köztük Van Gogh, Monet és Toulouse-Lautrec munkái, ami valószínűleg a felmerült kételyek következménye. Érdekes, hogy a Toulouse-Lautrec kép egykori tulajdonosa, Walter Feilchenfeldt műkereskedő fia a közelmúltban kijelentette, hogy "a kép visszakövetelését teljesen amorálisnak tartaná", és nem ért egyet "a restitúció egyre nagyvonalúbb gyakorlatával".
A művek származásának részletes vizsgálata jelenleg is folyamatban van, ami újabb felfedezésekhez vezethet a "gondos" múltú alkotások kapcsán. A Kunsthaus nemrégiben, hivatkozva a vizsgálatok jelentős költségeire, hárommillió frankos támogatást kért Zürich városától. Véleményük szerint indokolt, hogy a közösség fedezze az új kutatások költségeit, ugyanakkor ha a vizsgálatok arra a következtetésre jutnak, hogy bizonyos műveket vissza kell adni, vagy meg kell állapodni a jövőbeni alapítványi tulajdonlás feltételeiről, akkor ezt már az alapítványnak kell kezelnie, és a kapcsolódó terhek is őket terhelik.
A legutóbbi hetekben újabb hírek is napvilágot láttak. A La Sultane című, egykor Max Silberberg műgyűjtő tulajdonában volt Édouard Manet-festményről megállapították, hogy annak 1937-es eladási körülményei nem rekonstruálhatók egyértelműen. Silberberg örökösei szerint a gyűjtőt a nácik kényszerítették a mű eladására, az alapítvány viszont úgy látja, hogy a gyűjtő a gazdasági világválság idején elszenvedett veszteségei miatt döntött az eladás mellett. A vita megegyezéssel zárult, melynek részletei, mint általában, nem kerültek nyilvánosságra, de a festmény az alapítvány tulajdonában maradt és továbbra is látható a Kunsthausban.
Hasonló sorsra jutott egy Paul Gauguin festménye is, amelyet Richard Semmel, egy műgyűjtő és vállalkozó, értékesített, miközben Németországból Svájcba menekült. Az alapítvány és az örökösök között most létrejött egy megállapodás – a részletek titkosak –, így a műalkotás a múzeum gyűjteményének részévé válik. Konkrét információk megosztása nélkül a Kunsthaus és az alapítvány jelezte, hogy további művek sorsa is tárgyalások tárgyát képezi.
Ismét megújul a művek prezentációja is. Az új kiállítás három részből áll majd: az első a zsidó műgyűjtők életével és a műgyűjtésben játszott szerepével foglalkozik, a második történelmi kontextusban mutatja be E. G. Bührle életét és a harmadikban lesznek láthatóak a művek. Arra a felvetésre, hogy a rengeteg kontextualizálás eredményeként nem szorul-e egyre inkább háttérbe a kiállításon maga a művészet, a múzeumot 2022 óta vezető belga Ann Demeester úgy válaszolt, hogy minden látogató maga dönti el, csak a művészet érdekli-e, vagy kíváncsi a gyűjtő személyére és a művek sorsának alakulására is.
A berni Kunstmuseumnak a komoly fejfájást okozó Gurlitt-kollekció váratlanul hullott az ölébe. Arról, hogy a Münchenben élő idős német férfi általános meglepetésre miért rájuk hagyta a kollekciót, csak feltételezések vannak. Vélhető, hogy meghurcolása miatt megorrolt a német hatóságokra, de utóbb kiderült az is, hogy a halála előtti évtizedekben komoly svájci kapcsolatai voltak. Létfenntartását ugyanis a kollekció egyes darabjainak eladásából fedezte, s hogy ne hívja fel magára a figyelmet, ezeket a műveket Svájcban értékesítette, többnyire a történetesen Bernben székelő legendás svájci műkereskedő, a két éve százévesen elhunyt Eberhard W. Kornfeld közreműködésével.
A 2014-ben adományként érkezett gyűjtemény kapcsán a berni múzeum kiemelkedő példát mutatott a felelősségteljes döntéshozatal terén. A hagyaték elfogadásáról való döntés nem volt elhamarkodott, hiszen fél évnyi alapos mérlegelés után született meg, tudva, hogy bár értékes művekkel gazdagodnak, komoly kihívások is várnak rájuk a gyűjtemény "problémás" háttere miatt. Ezen időszak alatt a múzeum szorosan együttműködött a berlini és müncheni hatóságokkal, amelyek a Gurlitt-gyűjtemény ügyével foglalkoztak. Nem véletlen, hogy a hagyaték elfogadásáról szóló bejelentést Berlinben tették, párhuzamosan egy megállapodás aláírásával, amelyet a német kormány kulturális államminisztere és a bajor igazságügyi államminiszter is hitelesített. A megállapodás világosan fogalmaz: azok a műalkotások, amelyek nyilvánvalóan jogellenesen kerültek el a korábbi tulajdonosaiktól, vagy amelyek esetében komoly gyanú merül fel, Németországban maradnak, hogy mielőbb visszajussanak eredeti tulajdonosaik örököseihez. A többi művet a berni múzeum veszi át, ahol részletes kutatásnak vetik alá az eredetüket. E kutatás során később kidolgoztak egy "berni jelzőlámpa" nevű rendszert, amely a közlekedési lámpák színeire épít. A "zöld" kategóriába tartozó művek "tisztának" minősülnek, vagy legalábbis a legnagyobb valószínűséggel azok. Ezek a műalkotások maradnak a múzeumban. A "sárga-zöld" kategória azokat a darabokat foglalja magában, amelyeknél nem tapasztalható erőszakos elidegenítés, de a 1933-45 közötti sorsuk nem teljesen tisztázott. Ezek is a gyűjtemény részei maradnak, amíg új, eddig ismeretlen információk nem bukkannak fel. A "sárga-piros" szín azoknak a műveknek jár, amelyeknek sorsa a vészkorszak alatt nem tisztázott, viszont gyanús körülmények övezik őket. Ilyen esetekben a múzeum minden tőle telhetőt megtesz az eredeti tulajdonos örököseinek felkutatásáért, és törekszik a fair megoldásra, beleértve a művek visszaadását is. Végül a "piros" színnel jelöltetik meg a kétséget kizáróan a vészkorszakkal összefüggő okból gazdát cserélt művek. Ezek restituálása érdekében a múzeum elkötelezett, és minden lehetséges lépést megtesz.
A Németországgal kötött megállapodás alapján Bernbe érkeztek azok a műalkotások is, amelyeket "elfajzott" műveknek minősítettek, így német múzeumokból kiemelve kerültek a műkereskedőkhöz, majd új tulajdonosokhoz. A Kunstmuseum azonban elkötelezte magát amellett, hogy prioritásként kezeli az érintett intézmények kölcsönzési igényeit, és minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy ezeket a kéréseket teljesítse.
A múzeum a tárgyak alapos vizsgálatának kereteit a nemzetközi ajánlások figyelembevételével széleskörűen határozta meg. A "náci üldöztetéssel kapcsolatos veszteségek" kategóriáját alkalmazzák, amely nemcsak az elkobzott és kényszereladott műtárgyakat foglalja magába, hanem azt is, ami harmadik országokban, fizikai kényszer nélkül, de lelki nyomás alatt történt. A Gurlitt-hagyaték darabjai gyorsan megjelentek a múzeum online felületén, és a képekhez folyamatosan hozzáadják a legfrissebb provenienciakutatási eredményeket. Emellett nyilvánosan hozzáférhetők a restitúciós ügyekkel kapcsolatos döntések és azok részletes indoklásai is. Azonban a visszaigénylőkkel kötött szerződések részletei, a természetükből adódóan, nem nyilvánosak. Érdemes megjegyezni, hogy ezek az ügyek nem kizárólag a Gurlitt-gyűjteményhez köthetők, mivel a múzeum a gondos vizsgálatot és a "berni jelzőlámpa" szerinti kategorizálást az összes műtárgyra kiterjesztette. Így más forrásokból származó alkotások között is találtak már olyan darabokat, amelyek, legalábbis a korábbi tulajdonosokkal való egyeztetés nélkül, nem maradhatnak a gyűjtemény részei.
Örömmel értesülhetünk arról, hogy a Gurlitt-gyűjtemény művei között csupán egy kisebb hányad került a sárga-piros és piros kategóriába. Ezek közül több alkotás sorsa már rendeződött, például Otto Dix két akvarelljét sikerült visszaadni az eredeti tulajdonosok örököseinek. A Don Quixote és Sancho Panza című olajkép Honoré Daumier-től, valamint néhány kisebb festmény Renoir-tól, továbbá Hans Christoph, Conrad Felixmüller és Otto Griebel művei egyelőre még várják a végső döntést; utóbbiakra csupán dr. Fritz Salo Glaser örökösei nyújtottak be restitúciós igényt. Különösen figyelemre méltó fejlemények zajlanak Paul Cézanne 1897-es, a Sainte-Victoire-hegyet ábrázoló tájképe kapcsán. A kép Franciaország német megszállása alatt megélt sorsa még mindig homályos, a kiterjedt kutatások eredményei nem szolgáltattak megbízható információkat. Ennek következményeként a művész hagyatékának kezelői úgy döntöttek, hogy egyelőre lemondanak a képről való igényükről, amíg új, meghatározó információk nem látják meg a napvilágot. A Kunstmuseum viszont készségesen beleegyezett abba, hogy a művet évi három hónapra az Aix-en-Provence-i Musée Granet rendelkezésére bocsátja.
Nyitókép: A Kunsthaus Zürich vadonatúj Chipperfield-épülete, melynek előterében Pipilotti Rist lenyűgöző installációja található. Fotó: Kunsthaus Zürich / Franca Candrian.
