"Az én gondolataim létezésem alapját képezik."
Tehát, ameddig tudok gondolkodni, addig létezem. De vajon a mai társadalom valóban bátorít minket a gondolkodásra, bármelyik életcélunkban? Kizárt! Sőt, úgy tűnik, mintha a modern, technológia által dominált világ éppen ennek az ellenkezőjére törekedne.
Nézzük csak a legkisebbek számára készült modern csodákat, amelyek nem csupán elemmel működnek, hanem olyan varázslatos járműveket is életre keltenek, mint autók, vonatok vagy repülők, amelyek maguktól építenek házakat és emelnek súlyokat. Az apróságok csak ámulva figyelik ezeket a csodákat, miközben a szoba közepén száguldanak a robotok és vonatok. A kicsik szeme felcsillan, amikor a baba sírni kezd a megnyomott gombok hatására, és senki sem tudja igazán, mi minden rejlik még a játékdobozaikban. A rózsaszín nyuszi vidáman ugrál, míg a lila boci bólogatva köszönti a gyerekeket. Az igényes kis játékosoknak elég csupán a látványt csodálni, de sajnos az is igaz, hogy a kezdeti varázslat után hamarosan félreteszik az újdonságokat, hiszen a következő ajándéknál már újabb, még okosabb játékok várnak rájuk.
Az alkotás és a gondolkodás fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hogy az óvodai környezet lehetőséget biztosítson ezekre a tevékenységekre (remélhetőleg), hiszen otthon, az esti közös pillanatokban (ha egyáltalán van ilyen) gyakran nem jut idő a kreatív és elmélyült beszélgetésekre.
A kisiskolások napirendje annyira zsúfolt, hogy szinte alig marad időjük a saját gondolataikra, az olvasásra vagy a kreatív tevékenységekre. Persze vannak kivételek, például azok az iskolák, amelyek alkotótáborokat szerveznek, vagy olyan programokat kínálnak, ahol a gyerekek fantáziájukat szabadon szárnyalhatják. Hiszen már az alsó tagozaton is bevezették az idegennyelv-oktatást (sőt, sok helyen már az óvodákban is), emellett a digitális eszközök, mint a táblagépek és telefonok is a mindennapjaik részévé váltak. Ha pedig ezeket éppen nem használják az iskolában, akkor a szabadidőben, vagy otthon, amikor a szülők elfoglaltak, szívesen nyúlnak hozzájuk.
Ehhez nem szükséges mély gondolkodás vagy kreatív képzelőerő; elég csupán "bámulni" a képernyőt (mindenkinek más a sorsa), és mire a kisgyermek az ágyába kerül, az agya talán valóban kimerült, de biztosan nem a szorzás és osztás, vagy éppen az aktuálisan bemagolt tananyag miatt.
Arról mindenkinek megvan családon belül, vagy családon kívül a tapasztalata, hogy mennyire kreatív, gondolkodó, kérdő, érdeklő, olvasó a mai tinédzser korosztály.
A közelmúltban olvastam egy érdekes hírt, amelyben középiskolai tanárok azt javasolták, hogy Jókai Mór műveit távolítsák el a kötelező olvasmányok listájáról. Az érvelésük szerint a klasszikus írók nyelvezete elavult, és a diákok számára nehezen érthető, így nem is kelti fel az érdeklődésüket. Ez a megközelítés elgondolkodtató, hiszen a múlt értékeinek megőrzése és a kortárs olvasók igényei közötti egyensúly megteremtése komoly kihívást jelent a modern oktatásban.
Elképesztő, de sajnos érthető. Manapság, tisztelet a kivételeknek, nem csupán a fiatalabb diákok, mint a 3-4. osztályosok, hanem a nagyobbak is gyakran küzdenek az olvasással. A szövegértés pedig még nehezebb feladat számukra.
Már az esti mesék varázsát is nehezen fogja fel, különösen azok számára, akiknek gyermekkora nem a magyar népmesék kincseivel telt meg, hanem más történetekkel, amelyek nem ragadták meg a fantáziájukat.
Itt is bőven akad feladat a mesemondó számára, hiszen ez a világ gyökeresen eltér a régi mesék univerzumban. A népmesék hősei és hősnői sokszor idegennek tűnnek a mai gyerekek számára. Ha a mesemondó, legyen az szülő vagy pedagógus, akár egyetlen mondattal is képes megvilágítani a történet üzenetét a kicsiknek, az már önmagában is értékes eredmény.
Nemrég részt vettem egy varázslatos zeneovis koncerten, ahol a kicsik mellett a nagyobbak is bátran megmutatták tehetségüket.
Megtapasztaltam, hogy a 3-5 éves gyerek milyen önfeledten, boldogan, felszabadultan szeret énekelni! Mi minden szabadul fel a kis apróságban már az óvodásoknál.
Eszembe jutott, hogy miért is lényeges az óvodáskorú és az alsó tagozatos gyermekek számára az idegen nyelvek bevezetése – bár sokan inkább "kínzásnak" tekintik ezt a folyamatot. A szülők egy része hajlamos elintézni a dolgot azzal, hogy a gyerekek könnyen tanulnak, de valójában ebben a korai szakaszban az anyanyelvi szókincsük is még gyerekcipőben jár. A mai világban gyakran tapasztalható a szülők és a gyerekek, valamint a tanítók és a diákok közötti kommunikáció hiánya. Sokan úgy érzik, hogy nincs kivel megosztaniuk élményeiket, és nincsenek kérdéseik, pedig számos izgalmas téma várna felfedezésre. Ahogy a gyerekek felnőnek, és elérik a kisdiák vagy kamaszkort, a gondolataik, érzéseik gyakran "szóban elakadnak, hangban megfagynak"…
Summa summárum: nagyon elkényelmesedtünk e modern világban. Anno az én diákkoromban megszoktattak magolni a feladatot, s ha a bemagolt leckét felmondtam, kitűnő tanuló lehettem. Mindegy, hogy mit értettem a tananyagból, kérdezgetni akkor sem volt lehetőség. Felnőtt a mi generációnk gondolkozás nélkül, ezt a szocializmus csak megpecsételte. Olyannyira tartósította, hogy átment gyermekeink oktatási rendszerébe is. S mára a technika eszközeivel hatalmas információhalmazt kap, csak a gombnyomásokat kell megtanulnia, az meg nagyon könnyen megy a legkisebbeknek is. Hisz az őstehetség megvan a mai gyerekben is, de a technika elsorvaszt mindent benne. S mi ennek következménye?
René Descartes francia filozófus híres mondását egy kicsit átformálva úgy is értelmezhetjük: "Létezésem alapja a gondolkodásom." Azonban a mesterséges intelligencia és a robotok korában ez a gondolat új dimenziókat nyer, hiszen a technológia fejlődése lehetővé teszi, hogy a gépek egyre inkább átvegyék az emberi cselekvést. Így felmerül a kérdés: vajon mit jelent az emberi lét, ha a gondolkodásunkat már a gépek is képesek imitálni?
