Lackfi János legújabb kötetében egy különleges utazásra invitál minket, ahol a halál tudata, a csodák világa és a család dinamikája extravagáns sportteljesítményként jelenik meg. A kötet lapjain érzékelhető a szerző egyedi hangja, amely a mély érzelmek és

A magam szakálla - ez a címe Lackfi János új prózakötetének, amely hatvan önéletrajzi ihletésű írást tartalmaz. A József Attila-díjas költő, író az InfoRádióban az új könyve születésének körülményeiről, a csodák megéléséről és a család szerepéről is beszélt.

Mennyire tekinthető ez a mű egyfajta összegzésnek? Vajon örömmel tölti el, ha valaki így értelmezi a kötetét, mintha az egyfajta összefoglalás lenne?

Ez a kötet mindenképpen egyfajta összegzés az életemről, hiszen a korábbi tapasztalataimat próbálom benne összefoglalni. Egy kommentelő a társadalmi médiában megjegyezte, hogy mit is fogok még összegzeni 54 évesen, és vajon mi lesz majd, amikor elérkezem a 80. életévhez.

Bízom benne, hogy elérhetem a nyolcvanat, és mindent megteszek azért, hogy ez a cél valóra váljon.

Az, hogy másfél évvel ezelőtt átélt egy szívrohamot, kétségkívül egy olyan tapasztalat, amely mély nyomot hagyott bennem. Ezen esemény hatására jelentős életmódváltásra szántam el magam, és úgy érzem, hogy ez a változás talán mások számára is inspiráló lehet. Az ember az egyetlen lény, aki tudatában van saját halandóságának, és ez a tudatosság rengeteg mindent formál – beleértve az irodalmat is. Személy szerint úgy vélem, hogy aki nem reflektál erre a kérdésre, az egy rendkívül izgalmas egyéniség lehet.

Van egyáltalán a költőnek, írónak magánélete és magánügye, ami nem tartozik az olvasóra?

Természetesen léteznek olyan magánszférák, amelyeket mindenki a maga módján él meg. Az én esetemben az alkatomtól függően van egyfajta egészséges vagy talán éppen ellenkezőleg, egészségtelen mértékű magamutogatás, de az igazság az, hogy izgalmas életet éltem. Extrém sportok, egy nagy család, hat gyermek és öt unoka – mindig akad valami hajmeresztő kaland, ami színesíti a mindennapjainkat. Persze, nem voltam háborúban, és sok mindent nem éltem át, de nem az a lényeg, hogy mi mindent nem tapasztaltam meg, hanem az, ami valóban megtörtént velem. Még így is vannak olyan történetek, amelyeket inkább nem osztanék meg, mert túlságosan intimek a családom számára. Ilyen például az utcán szülés élménye, vagy az, amikor a gyermekeink titokban jártak fel a ház tetejére, hogy élvezzék a kilátást, anélkül hogy tudtunk volna róla. Elég veszélyes helyzet volt, hiszen könnyedén megtörténhetett volna a baj, ha leesnek onnan. Amikor végre kiderült a dolog, nem voltunk éppen boldogok, és azt kellett nekik mondanunk, hogy jöjjenek be, nehogy megijedjenek vagy félreértsenek minket. Valóban csoda, ha az ember gyermeke megéri a felnőttkort, és közben ennyi kalandon átmegy!

A csodák egy része azért benne van a most megjelent novellákban is, de a családja is jelezte, hogy ők sem szeretnének túlságosan sokat szerepelni az írásokban.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat: Igen, igyekeztem úgy megközelíteni a dolgot, hogy a történet főleg rólam szóljon, másodsorban pedig a családról mint egyfajta kollektív egységről, hiszen a család nem csupán egy szimpla összetartozás, hanem egy olyan mini társadalom, ahol a világ legnagyobb eseményei, mint háborúk, választások és politikai törésvonalak is megjelennek. Ha valaki családi életet próbál irányítani, szembesül a világtörténelem kihívásaival. Nyilvánvalóan a saját tapasztalataimat próbáltam beleírni, de így is akadtak benne olyan kalandok, mint amikor egy leguánt hoztam haza a kabátom alatt, mert véletlenül eltévesztettem a célpontot – egy cuki gekkóra vágytam, de végül egy igazi punk, tarajos bajnokot sikerült megfognom. Vagy amikor a karácsonyfánk egy elviselhetetlen szaggal töltötte meg a szobát, és mire rájöttem, hogy mi okozza, már mindenkit megvádoltam különféle higiéniai hiányosságokkal. A mérgemben aztán kidobtam a karácsonyfát az ablakon, majd felmentem fűrésszel a kezemben, hogy levadászak egy élő példányt a szabad természetből. Persze, ez az adott fa invazív faj, nem védett, mielőtt bárki a zöld lelkiismeretével támadna rám!

Amikor megélte ezeket a pillanatokat, vajon valaha is elképzelte, hogy ezekből egy novella fog kibontakozni?

Én eléggé szeretek társaságban is mesélni, adomázni, és hát mivel bennem van a kutyavér, ez a szakmám, hogy fikcióval foglalkozzam, mindenki mindig újraépíti, poénosítja az élete kisebb-nagyobb sztorijait. Ha kevésbé szépen fogalmazunk, mindnyájan hazudunk. De nem föltétlenül szándékkal, hanem azért, hogy érthetőbb legyen, ne legyen olyan körülményes, frappánsabb legyen, jobban hangozzék, nagyobb hatást keltsen társaságban, és akkor szembesülünk ezzel, amikor mondjuk történik egy baleset, és aztán tíz év múlva összetalálkozunk valakivel egy társaságban, ahol egyikünk is, másikunk is szívesen elmesélné a történetet, valamelyikünk ezt megteszi, és a másik minduntalan közbevág, hogy ez nem így volt, ez szemen szedett hazugság, és előadja helyette a saját hazugságát, ami persze éppúgy az igazság, mint a másiké, csak egyrészt az igazságnak sok arca van, másrészt pedig mindannyian az időben változóvá tesszük az igazságainkat, és egy kicsit másfelől mutatjuk őket, meg máshogy egészítgetjük ki.

Az emlékezet, az emlékezés képessége változik?

Nem tudom pontosan, hogy miért, de úgy érzem, hogy az idő múlásával valami megváltozik bennem. Azt mondják, hogy akik megélik az időskort, egyre inkább visszaemlékeznek gyerekkorukra, míg a közelmúlt eseményei elhalványulnak. A jelen, ami körülvesz minket, mintha egyre kevésbé lenne fontos, és a figyelem más irányba terelődik. Azt is tudjuk, hogy bizonyos traumák képesek eltorzítani az emlékeinket; a lélek egyfajta önvédelmi mechanizmusa lép működésbe, hogy megóvja magát az újraélés fájdalmától. Ilyenkor a múlt sebei elől egyfajta akadályrendszert emelünk, ami megnehezíti az emlékek hozzáférését. Minden emléknek megvan a maga története, és az én életemben a felnőtté válásom áll a középpontban. Egy fiatal párként, akik éppen az egyetemi padokban ültek, bátorságot gyűjtöttünk ahhoz, hogy nagy családot alapítsunk, annak ellenére, hogy a bölcsészkar nem éppen a leggazdagabb jövőt ígérte. A küzdelmek során sokszor éreztük, hogy a Jóisten is velünk van, hiszen a rábízott dolgok gyakran túlszárnyalták a várakozásainkat. Lakásra forintjaink nem voltak, de mégis lett otthonunk. Az egyik gyermekünkkel komoly egészségi problémák adódtak, de csodás módon felépült, és ma már élsportoló. Mindezek a csodák, amik nap mint nap megtörténtek velünk, egy igazán fontos célja ennek a könyvnek: hogy megosszam őket a világgal, és talán másokat is inspiráljak hasonló utazásra.

Mindig szükség van az újabbnál újabb csodákra, egy író számára különösen, hogy azokat átadja, és talán tanulságként is az olvasó elé tárja?

Valóban, rengeteg olyan traumatikus élmény van, amely édesapámmal való viszonyomból fakad, valamint számos hiányosság, amit a házasságunk során mindketten megéltünk. Az a kérdés, hogy mit lehet utólag helyrehozni, és vajon van-e olyan, ami véglegesen sérült, és hogyan lehet ezt feldolgozni, elengedni. Ezek a mindennapi, apró részletek is fontosak: mit kezd egy férfi, egy családapa azzal, ha egyszer csak rádöbben, hogy az élete egy katasztrófába torkollott, mint Gregor Samsa a Franz Kafka által megírt történetben, aki egy reggel bogárrá változva ébred? Ilyen helyzetekben vajon van-e lehetőség a visszatérésre? Az élet néha rutinszerűen adja meg a módot arra, hogy az ember egoizmusát félretéve, a családi kötelékekben élve, újra felfedezze önmagát. Lépésről lépésre haladva, felfedezhetőek azok a kis kövek, amelyek segítenek visszatalálni egy relatíve normális, funkcionáló énjéhez.