"Magyarország egy olyan hajó, ami a mélység felé tart, de számomra ez a legkedvesebb jármű a világon."

Kupihár Rebeka „A heterók istenéhez” című verseskötete rendkívül fontos és aktuális témákat boncolgat, amelyek a fiatal leszbikus nők életét tükrözik Magyarországon 2024-ben. A kötet mélyen belemerül a szégyen érzésébe, amely sokak életét áthatja, és feltárja a gyerekvállalás iránti vágyat, amely sokszor kínzó dilemmákat szül. Rebeka szavaiban érezhető a rejtőzködés súlya, amely a társadalmi elvárások és a gyűlöletbeszéd hatására alakul ki. A propaganda világában, ahol a normák gyakran elnyomják a másságot, a fiatal nőknek nemcsak a saját identitásukkal kell megküzdeniük, hanem a körülöttük lévő világgal is, amely gyakran elutasítóan viszonyul hozzájuk. Ugyanakkor a kötet nem csupán a nehézségekről beszél; Rebeka megjeleníti azokat a varázslatos, szerelmes pillanatokat is, amelyekért érdemes élni. Ezek a pillanatok a remény és az elfogadás fényét hozzák el a sötétségben, és emlékeztetnek arra, hogy a szerelem képes átlépni a társadalmi határokat. Interjúnk során Rebeka személyes tapasztalatait és perspektíváit osztja meg, bemutatva, hogy bár a kihívások nagyok, a szeretet és az önelfogadás ereje még mindig képes gyógyítani és inspirálni. Az ő hangja egy valósághű képet fest a fiatal leszbikus nők életéről, amely tele van küzdelemmel, de a boldogság keresése sosem áll meg.

"Közös háttérkép, amin bármikor, / bármilyen fényerővel, / takargatás nélkül megnézhetem az időt." Csak egy kép az 1999-ben, Egerben született, Petri-díjas Kupihár Rebeka A heterók istene című, nagyszerű, első verseskötetéből, ami arról szól, milyen egyszerű dolgok nem adatnak meg annak, aki ma az LMBTQ-közösség tagjaként él Magyarországon.

"Tarka csokor illatozik / a kezemben, hiszen / nőnap van, és azt hiszik, / hogy hozom, pedig viszem" - hangzik a Március nyolc című vers: Kupihár Rebeka hihetetlenül jól eltalált, tömör, mégis gyomorba vágó vagy pofonként csattanó mondatokkal tudja kifejezni mindazt, amit két nő szerelméről gondol, a hétköznapi élet apró részleteivel, fájdalmas titkokkal, félelmekkel és a mindezek ellenére mégis jelenlévő boldogsággal. Egyszerre költői és konkrét, elvont és földközeli sorokkal beszél lenyűgöző nyíltsággal arról az élettapasztalatról, ami sokaknak nem ismerős, amiről sokan talán elképzelni sem tudják, mennyire egyszerű dolgok sem adatnak meg egy rejtőzködést elváró társadalomban azoknak, akik nem úgy éreznek, mint a többség, vagy mennyire nagy fájdalmat tudnak okozni az olyan cseppet sem egyszerű problémák, mint amilyen a gyerekvállalás vagy az Istennel való szembenézés nehézsége.

Mindezen kérdésekről folytattunk eszmecserét a szerzővel.

A kötet mélyen személyes és intim reflexiókat oszt meg, amelyek bepillantást nyújtanak a szerző lelkébe. Volt-e benned valaha is kétség afelől, hogy ezeket a gondolatokat megoszd az egész országgal?

Kamaszkoromban kezdtem el felfedezni a saját, intim verseimet; ez a folyamat nem volt zökkenőmentes, fokozatosan tanultam meg elfogadni ezt a részemet. Régóta dédelgetett álmom volt, hogy az irodalom világában tevékenykedhessek, ami elkerülhetetlenül a nyilvánossággal is jár. Mostanra megtanultam ezzel a gondolattal békében élni. Szerencsére a családom nem vagy csak ritkán olvassa a munkáimat, így ezzel a dilemmával nem kell túl sokat foglalkoznom. Az igazi kihívás inkább a munkahelyemen jelentkezik: ha valaki megoszt egy verset rólam a Facebookon, az egy csapásra nemcsak a Jelenkor vagy az Élet és Irodalom olvasóihoz jut el, hanem akár a kolléganőmhöz is egy kis faluból. Ez néha ijesztő, és időnként nehezen egyeztethető a pszichológusi hivatásommal.

A személyességről kérdezek, de azt is kérdezhetném, érvényes az az olvasat, hogy ezek a versek akár áttét nélkül személyesek, önvallomások?

Nem gondolom, hogy személyesebb, amit én csinálok, mint amit más költők. Persze van sok minden, ami személyes helyzetekből indul ki, sőt van egy-két olyan vers és rajz is, amelyek annyira személyesek, hogy gondolkodnom kellett, egyáltalán ki lehet-e adni őket. Furcsa, de főleg az öröm az, ami ennyire személyes, nem a fájdalom: inkább azon gondolkodtam, vajon ki lehet-e tenni mások elé, ami ennyire szép két ember között, akarjuk-e, hogy ezt lássák, engedi-e a másik, hogy ez kikerüljön. De van a kötetben elrugaszkodás is a személyességtől, óva intenék mindenkit attól, hogy azt gondolják, mindez velem történt meg. Vannak a kötetben közvetett tapasztalatok is, amit a körülöttem lévők éltek meg, de akár a villamoson elkapott mondatok és helyzetek is. Ugyanakkor a versek szempontjából teljesen lényegtelen, hogy pontosan kivel vagy milyen módon történtek meg, megtörténtek-e. A fontos kérdés az, hogy jól vannak-e megírva, működnek-e vagy nem. Ha nem működnek, nem menti meg őket az igazságtartalmuk.

Mit jelent, hogy az öröm személyesebb, mint a fájdalom?

Hogy azt nehezebb megmutatni. Írni is nehezebb róla, és megosztani is. A rejtőzködést tematizáló versek esetében nem volt kérdés, belefér-e, hogy olyan sorokat is leírjak, amiket a volt párom mondott, de ami az örömről szól, ahhoz azt éreztem, engedélyt kell kérnem, hogy kiadhassam. Azt hiszem, kevesebbet beszélünk az örömről, és emiatt valahogy intimebb, váratlanabb, és kevesebbet is tudunk róla. Volt, aki azt mondta a kéziratom első verziójára, hogy hiányzik belőle az öröm, hiányzik a válasz arra, miért éri meg bevállalni ezt a rengeteg rosszat az embernek. Ezután igyekeztem tudatosan odafigyelni arra, hogy az öröm is helyet kapjon a feldolgozott témák között.

A Felfedezem című versben szerepelnek is ezek a sorok: "egy magabiztos, mélyen ülő tekintet, / ami ha az enyémbe fonódik, / biztos vagyok benne, hogy megérte".

Természetesen, hogy megéri. Nem csupán az örömért, hanem a hitelességért érdemes. Kinek az árnyékát akarom követni? Ez az én életem, és ha most éppen így alakul a csillagok állása, akkor ez az, ami van.

Inkább legyen ez egy szenvedéssel és bántással teli, de hiteles élet, mint egy egyszerű, de örömtelen és önmagamat eláruló.

Nyilvánvalóan merész kijelentések egy apró lélektől, de valahogy így érzem és gondolom.

Ahogy fogalmaz, az "önmagam elárulása" több versben is megjelenik: az LMBTQ-közösség tagjai, akik inkább választják a heteró élet kereteit akár a gyerekvállalás kedvéért, akár másért. Mennyire látja ezt gyakran választott életstratégiának?

Ez egy létező jelenség, s természetesen akadnak, akik később visszalépnek, vagy akik három gyermek után döbbennek rá, hogy ez mégsem az az élet, amit elképzeltek - sok ilyen történetet tapasztalok a saját környezetemben is. Ám lehetséges, hogy az ember életében más vágyak is előtérbe kerülnek, amelyek talán fontosabbak a hitelességnél; sokan hajlamosak a könnyebb utat választani, és ezen a téren valóban nagy az ellenállás. Elképzelhető, hogy valaki annyira vágyik a családra, hogy itthon csak kerülőutakon tudja ezt elérni, vagy annyira szeretne egyházilag elismert keresztényi életet élni, hogy a mélyen megélt szerelemről való lemondás logikus döntéssé válik, és inkább egy olyan partner mellett dönt, akivel talán jól kijön, de akivel mégis hiányzik valami a valódi összhangból.

Hányszor találkoztam már ezzel a kijelentéssel: "De ő nem lehet meleg, hiszen van gyereke!" Mintha a szexualitás és a szülőség valami fura módon kizárná egymást.

Az ilyesmi keresztény családokban elképzelhetetlen; az Isten hívő emberek nem cselekednek így. Érdemes lenne mélyebben elmerülni ebben a témában, és több beszélgetést folytatni róla.

A Bátorságpróba című versben található gondolat mélyen rezonál azzal a tapasztalattal, amikor az ember saját boldogságát felfedezi és megéli. Az út a kereszténység felé sokszor tele van kérdésekkel és kételyekkel, de éppen ezek a kihívások formálják a hitünket és önmagunkat. Az én utam a kereszténységhez sok szakaszon átívelt, tele volt felfedezésekkel és belső küzdelmekkel. Eleinte a hagyományos tanítások és rituálék világában mozogtam, ahol a gyónás és a vallásos kötelezettségek domináltak. De ahogy egyre jobban mélyedtem el a hitben, rájöttem, hogy a valódi boldogság nem csupán a külső elvárások teljesítésében rejlik, hanem abban, hogy megosszam a belső tapasztalataimat és érzéseimet a hitemről. A melegség és a kereszténység találkozása sokszor nehézségeket hozott magával, de végül egy olyan utat találtam, ahol a szeretet és az elfogadás áll a középpontban. Megtanultam, hogy a boldogságom kifejezése nem bűn, hanem egy ajándék, amelyet meg kell osztanom a világgal. Az út során megtapasztaltam, hogy a hit nem csupán szabályok és előírások gyűjteménye, hanem egy mély és személyes kapcsolat Isten és önmagam között. Így az út a kereszténységhez számomra egy folyamatos fejlődés, amely segített abban, hogy a szeretet és az elfogadás jegyében éljek, és a gyónás helyett inkább a belső békém keresésére összpontosítsak.

Nem tudom, hogyan vélekedik Isten rólam vagy az írásaimról; nem szeretnék spekulációkba bocsátkozni. De abban biztos vagyok, hogy figyelme ráirányul arra, amit teszek, és remélem, hogy ez elfogadható, vagy legalábbis bízom benne, hogy ezek a merészségnek tűnő lépések nem ütköznek a tervébe.

A verseimben próbálok szemmagasságba kerülni Istennel, ami nyilván csírájában esélytelen próbálkozás.

Eddig még senki nem említette, hogy problémát okozna, így bízom benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz.

Ha Isten mibenlétéről nem áll rendelkezésünkre egyértelmű információ, hogyan vélekedik erről az egyház és az egyházi közösségek?

Az utóbbi időben számos inspiráló kereszténnyel találkoztam, ami különösen érdekes tapasztalatokat hozott. Bár a beszélgetések száma nem túl magas, ha papokról vagy szerzetesekről van szó, csupán néhány emberrel oszthattam meg a gondolataimat. Hívő keresztényekkel viszont több mint ötven alkalommal diskuráltam már. Azt tapasztalom, hogy ez a téma sokak számára rendkívül nehéz, és ez teljesen érthető; a másik oldal elzárkózása, aggodalma vagy értetlensége is logikus reakció. Mindazonáltal eddig azt láttam, hogy ha mindkét fél hajlandó a párbeszédre, akkor valódi megértések, véleményformálások és bocsánatkérések születhetnek. Emlékszem, volt egy barát, aki egy ilyen beszélgetés után bocsánatot kért egy korábbi ismerősétől, akit tíz évvel ezelőtt a szexuális orientációja miatt elutasított. Mások számára pedig alapvetően átalakulhatott az Istennel való kapcsolatuk, és az istenképük is. Sokukban felmerült a kérdés: hogyan lehetséges, hogy egy keresztény ember szerelmes legyen az azonos nemű partnerébe? Amikor szembesülnek ezzel a ténnyel, az istenképük mélyen megkérdőjeleződik. A legmeglepőbb mégis az, hogy sokan hajlandóak voltak arra, hogy újraértékeljék a nézeteiket és tapasztalataikat. Persze, az ember tudja, hogy nem minden beszélgetés éri meg a fáradságot; vannak olyan szituációk, ahol inkább érdemes visszahúzódni. Azonban amikor a párbeszéd lehetősége megvan, az valóban értékes és tanulságos élmény lehet.

Ilyen szempontból érdekes volt Németországban élni. Egy nagyon keresztény intézményben dolgoztam, de a melegség az ingerküszöböt sem ütötte meg, teljesen oké volt abban az internátusban, hogy vannak meleg diákok és vannak meleg pedagógusok. Pedig szerzetesek tartják fent az intézményt, ugyanazok a szerzetesek, akiknek Magyarországon is van rendtartománya.

Mégis nagy a megítélésbeli eltérés a két ország között, pedig valószínűleg ugyanaz az Isten mindkét helyen.

Azt mondta, "érthető az elzárkózásuk". Ez csak szófordulat, vagy tényleg ennyire megértő?

Valóban, őszintén úgy vélem, hogy érthető a helyzet. Igyekszem befogadni azokat az érzelmeket – mint a félelmet, a gyűlöletet és az undort –, amelyeket az emberekből észlelek. Ezt az érzést hitelesnek tartom, hiszen az arcukon, testtartásukon és szavaikon egyaránt nyomot hagy. Még akkor is, ha esetleg a félelem, amit átélnek, nem teljesen reális. Nem szeretném megkérdőjelezni mások érzéseit, mert ez megakadályozná, hogy valóban megfelelően reagáljak, és ne segíthessek elő a megértést vagy a változást.

A kötet első versének középpontjában a szégyen áll. Nem hiszem, hogy ez véletlen lenne; ez az alapérzés indítja el a történetet, és mélyen beágyazódik a könyv mondanivalójába.

A szégyen meghatározó érzés. A női életnek is alapvető érzése, és a mássággal kapcsolatban szintén az. Azt hiszem, a szégyen akkor tud oldódni, akkor tud erővé változni, ha szó van róla, és valamilyen közösségben - egy csoportban, családban - van szó róla és arról, ami szégyent okoz. Jó találkozni azzal, hogy

basszus, te ugyanazt szégyelled, amit én szégyellek!,

Mert így azt tapasztalhatjuk, hogy valószínűleg sok más ember is osztozik ezen a terhen, nem csupán mi. Úgy vélem, a közösség ereje és a kölcsönös megértés kulcsfontosságú a szégyen érzésének leküzdésében.

Kimondani, hogy mit rejteget a lélek, sosem kockázatmentes vállalkozás. Hiszen sosem tudhatjuk, hogyan reagál a másik, és hogy a szavaink milyen hatással lesznek rá.

Ezért kellenek biztonságos, megtartó közegek, először akár facilitált megtartó közegek, önismereti csoportok vagy egy pszichológus, még mielőtt az ember ki mer menni a valóságba, és ott keresne olyan kapcsolódásokat, amelyek megtartják őt és elbírják azokat a helyzeteket, amiket szégyell.

Azt mondta, segít, ha az ember kimondja, amit szégyell. Volt ilyen célja a versírással is?

Nem. A saját belső küzdelmeimmel másféle módon foglalkozom, és ezek nem kerülnek a nyilvánosság elé. A vers nem az a tér, ahol ezeket megosztanám. Ahogy Nemes Nagy Ágnes gyönyörűen megfogalmazta: az ember "azért ír, amiért a szél fúj. Hiszen nem célból ír, hanem okból." Ez a gondolat engem is tükröz: nem céljaim vannak az írással, hanem mélyen gyökerező indítékaim. Legalábbis remélem, hogy ennyire tudatos vagyok.

Tehát a közélettel kapcsolatos célja sem volt más, mint az érzékenyítés, az információk átadása, vagy akár a meggyőzés?

Természetesen örömmel látom, ha a verseim valamilyen hatást gyakorolnak az olvasókra, és még talán bízom is abban, hogy elgondolkodtatják őket. Azonban ha csupán ezért írnám őket, akkor inkább újságíró lennék, vagy egy blogot indítanék. Az írásaim valódi lényege nem csupán az, hogy más perspektívákat kínáljak, bár az egy nagyszerű bónusz, ha valaki a szavak révén új fényben látja a világot. Ez vonatkozik azokra is, akik magukat liberálisnak, elfogadónak és toleránsnak tartják: örömmel töltene el, ha tudnám, hogy a gondolataim révén gazdagíthatom a nézőpontjukat, és tágíthatom a látókörüket. De a motivációm ennél sokkal mélyebb és személyesebb.

A könyvben kiemelt szerepet kap a magyar kormány melegellenes propagandája, beleértve a gyűlöletkeltő plakátokat is. A döntés, hogy ezeket a témákat feldolgozzuk, egyértelmű volt, hiszen fontos, hogy a közvélemény tisztában legyen e jelenségek hatásaival és következményeivel.

Ez a politikai döntés olyan mértékben hatott az életemre, hogy egyszerűen nem tudtam elkerülni. Munkába menet a plakátok minduntalan a szemem elé kerülnek, a rádió bekapcsolásával pedig a propaganda elől sincs menekvés.

A politika olyan közel jött a személyes tereimhez, hogy köze lett mindenhez, ami intim.

Így került be a kötetbe, de nem is lenne már másképp hiteles: ott van, mindenki látja és mindannyiunkra hat.

Személyesen önre hogyan hat? Dühöt, szomorúságot vagy röhögést okoz?

Változó. Attól is függ, miről van szó: van, ami rettegésig tudott hatni rám a gyerekvédelmi törvény kapcsán. Van, amikor csak nagyon dühös vagyok, és van, amikor nem hiszem el, hogy mindig alul tudjuk múlni magunkat. Változó és széles palettán mozog, mit tud belőlem kiváltani mindez. De ennek a feszültségéből lehet dolgozni, illetve muszáj, hogy ez a feszültség hajtóerő legyen, különben nem tudom, mi lenne.

Például ott van a kivándorlás, amely számos versben megjelenik, mint egy izgalmas lehetőség.

Sok embert látok elmenni, én is éltem külföldön, és nem kizárt az sem, hogy fogok is még; attól függ, hogy alakulnak a körülmények itthon. A kivándorlás sajnos nagyon általános a queer közösségben a korosztályomban: ez is egy megküzdési stratégia a magyar helyzettel. De közben nagyon sok minden itt tart, engem is, de a közösségemen is azt látom, sokan vívódnak, hogy mi éri meg jobban.

Mi az, ami miatt itt vagyok?

Nem vagyok naiv, tisztában vagyok vele, hogy ez a hajó süllyed, mégis a szívemhez nőtt. Ez a hajó a világ legkedvesebb helye számomra. Az érzéseimet nem tudom megváltoztatni, hiszen ez a hajó hordozza a legszebb emlékeimet. Ide kötnek a barátaim, a nyelvem és az életem legmeghatározóbb pillanatai.

A szívem pont ugyanannyira trikolor, mint amennyire szivárványos.

Milyen érdekes kérdést vetettél fel! Az elmúlt években valóban észlelhető egy változás a melegség elfogadásában. Nem csupán a negatív propaganda hatásait érdemes figyelembe venni, hanem azt is, hogy a médiában és a filmiparban egyre több alkotás foglalkozik ezzel a témával. Az ilyen filmek és sorozatok segítenek abban, hogy a közvélemény nyitottabbá váljon, és megértsük a különböző identitásokat. Ezen kívül a közösségi média is jelentős szerepet játszik az előítéletek lebontásában, hiszen lehetőséget ad a párbeszédre és a tapasztalatok megosztására. Mindezek a tényezők hozzájárulnak ahhoz, hogy a melegség elfogadása egyre inkább a társadalom normájává váljon.

Ahogy mondtam, személyes változásokat látok a saját életemben, de tudom, hogy van ebben optikai csalódás. Én azt látom, hogy jobbak a dolgok, de örökké reménykedő alkat vagyok, aki a legrosszabb helyzetekben is nagyon szereti meglátni a jót. Szerintem van enyhülés a gyűlölet intenzitásában mindannak ellenére, ami a kormány felől ömlik ránk.

A költő versei mindig is közvetlenek voltak, soha nem kerülik el a lényegi témákat, sőt, egyenesen nevén nevezik az intim dolgokat is. Az egyik versének címe, mint például „Sperma”, jól tükrözi ezt a bátor, provokatív megközelítést. Kérdés, hogy ez tudatos döntés volt-e a részéről, vagy csupán a művészi kifejezés természetes folyamatának eredménye?

Nagyon szeretem, hogy vannak szavaink, és nagyon szeretem őket használni. Azért vannak. Szeretem azokat a szavakat is használni, amiket kevesebbszer szoktunk, vagy amiket nem szoktunk versben leírva látni, például, igen, hogy sperma. Mert ha ez a vers témája, illetve a termékenység és a terméketlenség, és annak ez áll a gyújtópontjában, akkor ezt kell a nevén nevezni. Nem akarom körülírni; az olvasónak sincs arra ideje és ingerenciája, hogy a körülírást olvassák, ha egyáltalán körül tudom úgy írni, hogy érdemes legyen elolvasni.

A versekben megjelenő gyűlöletbeszéd-mondatokkal kapcsolatban azt kívántam elérni, hogy ugyanolyan erővel hassanak, mint amikor az utcán, szemtől szemben tapasztalod meg a bántalmazást, amiért azzal az emberrel vagy, akit igazán szeretsz. Vagy amikor ugyanebben a kontextusban elkezdik a személyiségedet szexualizálni. A célom az volt, hogy ezek a sorok olyan élményt nyújtsanak, ami megérint, és ehhez elengedhetetlen volt, hogy a nyers kifejezések megmaradjanak. Nem írhattam át a káromkodásokat, és semmiképpen sem változtathattam a "pinát" puncira, mert így már elveszítené az erejét a vers.

Lehet páncélt növeszteni az ilyen reakciók ellen, vagy örökké fájdalmas marad?

Itthon nagyon nehéz ezt kizárni, mert az ember folyamatosan detektálja, kik vannak körülötte és ők hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy szeret valakit. Ez groteszk helyzet: miért kéne nekem azzal foglalkoznom, hogy a buszmegállóban mit gondol a mellettem várakozó ember arról, hogy szeretem azt, aki a másik oldalamon áll? Nekem ezekben a helyzetekben segít, ha tudatosan engedem, hogy hassanak rám a reakciók, a pillantások, a szavak, és igyekszem minél többet megjegyezni belőlük, mert ebből tudok építkezni. Ez az én belső megküzdési módom, amivel egyszerre próbálom megélni és eltávolítani magamtól az ilyen szituációkat, és versfokra emelni őket.