Megpróbáltam beszerezni egy átlagos autót, de sajnos nem jártunk sikerrel – Totalcar.

Eredetileg egy fiatal, dinamikus, korszerű és erőteljes autóra vágytam, de a végén egy olyan jármű mellett döntöttem, amely éppen ezekkel a jellemzőkkel antitézist alkot.

Miután végleg búcsút intettem a 1007-es sikersztorinak, elérkezett az idő, hogy sportosabb autóra vágyjak. Átnéztem a kínálatot, és még az E46-os BMW is felmerült a lehetőségek között, hiszen vonzanak a klasszikus formák és a jól megtervezett dizájn. Rengeteg ajánlat érkezett, de egy napon valaki megemlítette egy lenyűgöző E36 kupét is. Az az autó egyszerűen gyönyörű volt: hathengeres motorral, kézi váltóval és sperr diffivel, igazi álomautó! De végül nem vásároltam meg, mert úgy éreztem, hogy már túl öreg. Aztán alig telt el két hét, és végül egy 1974-es Bogarat választottam – úgy tűnik, én sem vagyok teljesen normális!

Több szimpatikus típuson is átléptem mondván: nem szeretnék öreg autóval szenvedni. Pedig voltak igazán kívánatos darabok, 2-2,5 millió forinttal a zsebben nem lett volna reménytelen találni valami izgalmasat a 90-es évekből. Mégis inkább a 2000-es évek második feléhez húzott az agyam - arra hallgattam. Sokat túrtam a használtautós oldalakat, még a Marketplace-t is, hiszen ott ömlesztve láttam a kínálatot, nem típusonként lebontva. Épp ott jött szembe az a bizonyos sárga Bogár egy vasárnap délután.

Édesanyámmal ültünk le ebédelni, és éppen befejeztük a húslevest, amikor egy kis szünet után elkezdtem böngészni a kínálatot. Hirtelen megakadt a szemem egy feltűnően sárga Volkswagen 1300-ason, és megmutattam neki is. Mindketten elmosolyodtunk rajta, majd hosszabb csend következett, amikor ő megjegyezte: „Tudod, én el tudnálak képzelni benne.” Ez meglepett, és elgondolkodtam rajta. Érdemes lenne a kényelmemet feladni egy ilyen vagány, régi autóért? Jelenleg se gyerek, se lakáshitel, se más kötelezettség, miért ne próbálnám ki a kalandot?

Elkezdtem utánanézni a témának, sokat olvastam és még többet rágódtam a kérdésen, majd végül arra jutottam, hogy elmegyek, megnézek egy Bogarat élőben is - hátha beleszeretek. Ha nem győz meg, akkor marad az eredeti terv. Zuglóban találtam egy sárga 1302 S-t, ami szimpatikus volt, jó áron és friss műszakival hirdették. Elmentünk megnézni és tetszett, a próbakör pedig meggyőző volt. Amikor letettem volna az autóért a kívánt összeget, akkor derült ki, hogy az autón évek óta nincs műszaki. A tulaj azt mondta, hogy addig nem tesz rá, amíg nem akarja valaki megvenni. De ha megegyezünk, akkor természetesen intézi - úgyhogy ebben maradtunk.

Néhány nappal később felkeresett a tulajdonos, és közölte, hogy kisebb gond adódott: a felesége nem hajlandó elengedni az autót, mert nagyon ragaszkodik hozzá. Pedig már a vizsgáztatás időpontja is a nyakunkon volt! Egyaránt éreztem a szomorúságot és a dühöt, hiszen szinte biztos voltam benne, hogy az öreg csak mesél. De végül úgy döntöttem, hogy elengedem ezt a dolgot. Azonban annyira magával ragadott az élmény, hogy elhatároztam: nekem is kell egy Bogár!

Néhány nappal később egy kék Bogár hirdetése ragadta meg a figyelmem, gyorsan fel is vettem a kapcsolatot a tulajdonossal. Megbeszéltünk egy vasárnapi találkozót, ami igencsak ígéretesnek tűnt. Szombat este azonban érkezett egy üzenet, miszerint sajnálja, de már eladta az autót. Hát ki az, aki meg akarja akadályozni, hogy Bogarat vásároljak? Miféle titkos összeesküvés ez? A piacon szinte eltűntek azok a működő példányok, amelyek belefértek volna a költségvetésembe, és úgy éreztem, kezd szertefoszlani az álmom. Volt egy sárga SparKäfer, ami kétmillióba került, de sajnos a legkisebb motorral rendelkezett, és a régi felépítése, valamint futóműve miatt inkább elhalasztottam. Végül azonban meggyőztek, és végül ott kötöttem ki, ahol nem is gondoltam volna.

Adony környékén, az alföldi tanyavilág határvonalán, egy nyaraló árnyékában pihent az autó. Este érkeztünk, ami mindig nehezíti a dolgokat, de a tulajdonos kedvesen végigkalauzolt minket a jármű kritikus pontjain. Itt-ott már megjelent a rozsda, de a szerkezet még mindig szilárdnak tűnt, és a motor hangja is meglepően biztató volt az indítás után. A karburátor környékén egy kis pára ült, de olajfoltokat sehol sem találtam. A próbakör kellemes meglepetésként ért, hiszen a Bogár vezetése szinte gyerekjáték volt. Így hát, végül is, sikerült megállapodnunk. Papíroztunk, kifizettem az árát, és elindultunk haza. A nyaraló sóderes utcájából az aszfalt útra kanyarodva még mindig hevesen vert a szívem, és hangosan feltettem magamnak a kérdést: basszus Berci, mit műveltél megint?

Aztán ahogy hajókáztam át Budapesten, lassan sikerült megnyugodni. A budai alsó rakparton 70-nel csurogva elhalkultak a gondolataim, éreztem, hogy jó döntést hoztam. Mire hazaértem, már biztos voltam a dolgomban és az első próbakörnél párom szkepticizmusa is szertefoszlott.

Az autó gyorsan a szívem egyik legkedvesebb darabjává vált, és szinte észrevétlenül búcsút intettem a modern járművek által kínált kényelmi extráknak. Nem csendes, nem túl erős, és tágassága sem éppen példaértékű, mégis, amikor az epedarugós ülésekben hintázva élvezem az utazást, semmi más nem számít. A 1,2-es boxermotor hangja és vibrálása áthatja a masszív fém karosszériát, és még akkor is jól hallható, amikor csak 50-70 km/h sebességgel motorozok a város utcáin. Bár a hengerelrendezés különleges, a hangzás nem igazán emlékeztet a tipikus Subaru melódiákra; csupán fordulaton hallható némi kísérteties összhang.

A régies darálásra a műszercsoport egyetlen órájának elefántcsontszínű mutatója heves lebegésbe kezd. Az alsó tartományokban ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy mennyivel megy az autó, 30 felett azonban lecsillapodik, a 80-90-et pedig már egészen minimális rezgés mellett mutatja - imádom. Kettőt klattyan kifelé húzva a fém műszerfal tetején elhelyezett gomb, ez volt a tompított fényszóró. Tőle balra egy rejtélyes gomb, ami semmit nem csinál - valószínűleg egy régi riasztóhoz tartozhatott - még odébb pedig az utólagos piros kapcsoló az ablakmosó folyadék szivattyújához tartozik.

Ez egy érdekes extra, ugyanis a Bogár ablakmosó folyadékát eredetileg a pótkerékben tárolt levegő nyomásával juttatják a spricnikhez. Ez egy igazán kreatív és szórakoztató megoldás, de érdemes mindig kézi pumpát hozni, ha leereszt a rendszer. Az én autómban elektromos pumpa működik, de nem ez az egyetlen furcsaság. A műszerfal mögött igazi káosz uralkodik: a vastag tálca alatt egy kábeltenger hömpölyög, és hiába bíbelődöm vele már fél éve, még mindig nem tudom pontosan, hogy mi micsoda. A régi riasztó maradványai még működnek, ami elég vicces, hiszen a zajból sosem hiányzik a meglepetés. Jól esik viszont, hogy az 1DIN-es fejegységnek köszönhetően a saját zeném szólhat a rádió helyett. A hátsó részbe két szép hangszórót építettek be, míg elöl a vezetékek már a helyükön várakoznak, csak be kellene fejezni a projektet!

Az eredeti üléseket imádom, viszont hiányzik belőlük a fejtámla. Két utólagost szereltem fel ideiglenesen és közbe azon agyalok, hogy honnan szerezzek fejtámlás üléseket - természetesen eredetieket, az epedarugót nem akarom elengedni. Muszáj, mert ha belém jönnek hátulról, akkor pedálos kuka módjára nyílik le a fejem a nyakamról, az pedig elrontaná a napomat. A hátsó ülés felső része szétnyílt, elkezdett kiperegni alóla a filcszerű anyag is, ezért vettem egy jobb minőségű lepedőt és a nappaliban csodálatos - rémesen amatőr - kárpitos munkát végeztem. Még néhány apróságot rendbeszedtem, a váltó alatti gumiharangot rögzítettem, a pedálokat kipucoltam és rendeztem a szőnyegkérdést is. A beltér nagyjából kész van, de egy kis pofozgatás és csinosítgatás mindig belefér.

Kívül a helyzet még ennél is siralmasabb. Beszereztem hozzá mindenféle csicsát, mint az új indexek vagy a csillogó króm szempillák, de ettől a rozsdásodás nem csökkent. Az első fényszórók körül már tisztességes rohadás látható, és a vízelvezető csatornákban, valamint az éleken is hasonló a helyzet. A kaszni folyamatosan korrodál, de a padlólemez viszonylag ép maradt. Csak a pedálok mögött található néhány leváló rozsdalevél, de mivel a fém elég vastag, ez igazából nem okoz nagyobb gondot. A festés pedig hát... nos, finoman szólva is igénytelen. Olyan, mintha valaki egy pohár sárga festéket ivott volna, majd az egészet letüsszentette volna. Az autó felülete tiszta narancsbőr, tele megfolyásokkal, és a legvékonyabb részeken is 600-800 mikron vastagságú. Ez valóban tróger munka, de messziről mégiscsak elfogadhatónak tűnik.

Azért vállalkoztam arra, hogy beszálljak ebbe az autóba, mert még hideg motorral is pillanatok alatt beindul és zökkenőmentesen jár. Az elsődleges szempont számomra az volt, hogy szerkezetileg és technikailag is kifogástalan állapotban legyen, hiszen hiába tűnik furcsának, ez az én mindennapi autóm. A Bogár máig megbízható közlekedési eszköznek számít, és ha alkatrészre lenne szükségem, azt könnyedén be tudom szerezni. Magyarországon felfedeztem három olyan üzletet, amelyek kifejezetten léghűtéses Volkswagenekkel foglalkoznak, és az alkatrészellátás lehetősége messze felülmúlja azt, amit korábban a 2003-as Fordom vagy a 2008-as Peugeot-m esetében tapasztaltam. Ez egy erőteljes érv volt számomra, hogy bátran belevágjak a folyamatos használatba.

Sajnos a motorteret sem kímélték, a zsugorcsőtől még mindig rettegnek egyesek, így lógó-máló szigetelőszalag maradványok tömkelegét kellett eltüntetnem. Nemrég ezzel együtt az olcsó, kikeményedett kábeleket és hat különböző formájú sarut is cseréltem, hogy ne csak esztétikus de stabil is legyen a technika. Főleg azután éreztem a dolog súlyát, hogy egy időben az autó elvesztette az alapjáratát és fulladozott, nehezen pörgött fel. Kiderült, hogy a keverékszabályzásért felelős szolenoid kábele már csak egy rézszálon lógott és vagy volt kontakt, vagy nem. Javítottam, de akkor ezzel együtt már az automata szívató kábelét is cseréltem - egy dróton van a kettő.

A legnagyobb munka a főtengelyszimering cseréje volt, de amikor már ezer kilométerenként elcsepegtetett egy liter olajat, akkor nem halogathattam tovább. Egyfelől nem szeretem szennyezni a környezetet, másfelől csak jó minőségű olajat teszek bele, az meg drága. Tovább motivált a tény, hogy rendesen elkopott már a kuplung és bár 34 lóerő, illetve 80 körüli Nm nem feszíti szét a hajtást, így is megcsúszott egyszer-egyszer.

Ideje levenni a motort. Ez nem tűnt olyan nagy feladatnak, hiszen a Bogár motorja lényegében lebeg a kaszniban. Nem tartozik hozzá tartóbak, csak a váltóhoz fogja hozzá négy csavar, a váltó pedig három vaskos gumibakon áll. Elvileg kitekerem a csavarokat, leengedem a motort és kihúzom alul. Ilyen egyszerű, nem? Nem.

Bár az interneten található videók mindössze 7-8 perc hosszúak, az én tapasztalatom szerint a motor kiszedése elsőre inkább 3-4 órát vett igénybe. A kábelek és az üzemanyagcsatorna leválasztása viszonylag egyszerű feladat, de a különféle idomok és segédberendezések eltávolítása már sokkal időigényesebb. A váltót és a motort összetartó csavarok olyan nehezen hozzáférhető helyeken bújkálnak, hogy háton fekve próbáltam őket kiszedegetni a vastag olajsár alól. Közben folyamatosan potyogott rám a dzsuva, és az olaj is csöpögött a kuplungházból – aznap este biztosan nem voltam a legszárazabb állapotomban!

Nekünk azért tartott egy egész napig a folyamat, mert félúton két szerszámot beletörtünk a főtengely 36-os csavarjába, mire elmentünk egy helyi szerszámboltba és vettünk egy rendeset - jó drágán. Aztán összeszerelésnél a főtengelycsavar roppant el - valószínűleg egyidős volt az autóval - tehát azért is fel kellett ugrani gyorsan Budapestre, ezzel elment röpke négy óra. Melós nap volt, a végén nem bírtam az autóra nézni, de örültem hogy ment. Másnap tiszta fejjel derűsebben láttam a dolgokat, visszagondolva jó buli volt, de egyszer elég is.

Éppen fél éve vettem a Bogarat és időközben teljesen beleszerettem. Bárhova megyek vele csak ülök és mosolygok, nem szeretek odaérni helyekre, mert akkor ki kell szállnom - szerencsére ilyen dinamikával nem is érek oda sehova. Éppen emiatt érzem azt, hogy ideje összekötni a kellemeset a hasznossal, lássuk, hogy a több századik kilométer után is azt érzem-e még, hogy nem akarok kiszállni. Ideje elutazni.

Az útvonal már kirajzolódott a gondolataimban, így nekiálltam felkészíteni az autót a nagy kalandra. Felfedeztem, hogy a fékcső egy kicsit púpos lett, ezért azt azonnal kicseréltettem, és a dobokat is átnézettem – minden rendben volt. A motor simán duruzsolt, az autó pedig szépen futott, így nem lehetett okom az aggodalomra. De vajon tényleg minden rendben van? Ugye? UGYE?? Ezt majd egy következő írásban boncolgatom.