Lélekemelő csodálattal állunk meg Istenünk értékteremtő fénye előtt.

Hit- és kultúrkincsek kozmikus áramlásában élünk - felfogjuk egyáltalán?

Biztosan sokan megtapasztalták már azt a különös lelki és szellemi állapotot, amikor így gondolkodnak: „Tovább már nem bírom.” A szépség, a váratlan fordulatok, az élmények áradatából úgy tűnik, hogy nem tudok már többet befogadni. Ilyenkor mintha a saját létezésünk határait feszítgetnénk, akárcsak azok a kisgyermekek a mesékben, akik kíváncsian kérdezgetik: „Mi is az a hit?”

S így, bekötött szemmel, hittantanáruk egy elefántszoborhoz vezette őket. Az egyik diák úgy vélte, hogy a hit olyan, mint egy hatalmas ormány, amellyel az igazság vizéből merítkezünk. A másik szerint a hit olyan, mint az elefánt oszlopos lába: támaszkodhatunk rá, és védelmet nyújt, amikor szükségünk van rá. A harmadik pedig azt mondta, hogy a hit olyan, mint az agyar: értékes és csodálatos, még akkor is, ha formálják vagy faragják mini szobrokká. A hit olyan, mint a fehér arany, amely értéket ad a földi létezésnek. Mindegyikük gondolata tartalmaz egy darabot az igazságból, de egyik sem tükrözi teljesen azt.

Manapság az Arno partján sétálva különös érzések kerítenek hatalmukba. A szemem előtt bontakozik ki Európa szellemi reneszánsza, melyet a firenzei templomok gazdag kincseivel ölel körül. Dante isteni komédiája, Giotto kifejező falfestményei, valamint Michelangelo csodálatos Dávid-szobra mind-mind lenyűgöznek. Az Uffizi múzeumban pedig Dürer, Caravaggio, Tiziano, Botticelli és Leonardo da Vinci halhatatlan alkotásai között barangolva úgy érzem, mintha a művészet időtlen varázsa szőtte volna át a levegőt.

Elfogadhatatlan, hogy a keresztyén kultúra kincseinek áradatával találkozunk. Mindez kiegészül a belső végtelennel, a szeretet csodájának megjelenítőjével, a galambokkal, őzikékkel és virágzó völgyekkel, amelyek körülölelnek minket. A csillagok ihletett dallamai és a himnuszok költője, Szent Ferenc, akinek éjszaka és nappal egyaránt ragyogó szentsége közvetíti a teremtés tiszta szépségét.

Az utóbbi időszakban különös figyelmet kapott egy távoli, körülbelül 12 ezer kilométerre elhelyezkedő, a dél-kínai tenger partján található protestáns templom, a Julong-hegyi bárkatemplom. Ez a lenyűgöző építmény nem csupán látványával, hanem mély üzenetével is megérintette a kommunista birodalom határain belül élőket. A jövő hajójaként, a megváltás szimbólumaként jelenik meg, amely szembeszáll a vízözönnel, és hirdeti az isteni irgalom erejét. Mint egy távol-keleti Szent Ferenc, a templom a teremtett világ Krisztusban megvalósuló túlélésének lehetőségét hirdeti. De vajon miért árad ez a szellemi és lelki gazdagság? Mi a célja ennek a kincsáradatnak, amely a szívekbe és lelkekbe hatol?

Mi lesz, ha elhangzik majd a kozmikus megrengető, isteni szó: ELÉG! NINCS TOVÁBB! Felfogjuk, mekkora értékáramlás megajándékozottjai és felelősei vagyunk a teremtésbeli ősi mandátum értelmében: "Fogta az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt" (1Móz 2,15).

A művelés, őrizés helyett nem inkább a fogyasztás, az Istentől elbitorolni vélt létbizonytalanság zsákutcájába futottunk bele? A "nektek adok minden maghozó füvet, fát, amelynek maghozó gyümölcse van... legyen mindez a ti eledeletek", s minden földi állat (1Móz 1,29) nem teljes félreértése, hogy szinte mindent csak eledelnek, fogyasztási cikknek tekintett az emberiség eddigi történelme során. Leginkább ma?

A föld művelése, latinul kultúrálás, nem csupán a termelés folyamatát jelenti, hanem egy mélyebb értékképzést is magában foglal. Ez a tevékenység nem csupán a fogyasztásra összpontosít, hanem inkább az adás, az ajándékozás és a megőrzés kulturális szintjét tükrözi. Vajon így élünk ezzel a lehetőséggel? Az emberiség rettenetes öröksége az önkiűzetés, az önszáműzés és az önmigrációs sorstalanság, amely az édeni engedetlenség következményeként nehezedik ránk. Pedig van lehetőség a változásra: Jézus, a Szabadító kereszttámasztékával bátorít bennünket. Ehelyett azonban a jövőnket, történelmi kataklizmákat és válságos helyzeteket kell megélnünk, mintha ez lenne az ár, amit az emberiségnek meg kell fizetnie.

Hirtelen, mint egy villámcsapás, átsuhan rajtam a megértés:

amikor itt a keresztyén civilizáció és kultúra csúcsai között roskadozva járok, s közben látom Isten cselekvését, hogy Őt még ezzel az önrontó tehertétellel sem lehet kiűzni földi teremtett világából és elidegeníteni lelke alkotásától. Micsoda kozmikus hűség ez!

Miközben Európa, köztük Magyarország is, a formális keresztyénség gyengülésének jeleit mutatja, Isten megváltó munkája egyre inkább Kelet és Dél felé terjed. Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában egy valóságos pünkösdi Lélek-forradalom bontakozik ki, ahol izzó szeretetforrások törnek felszínre, áttörve a pogány- és néphitek évszázados rétegeit, ezzel felébresztve a kontinenseket! Az egykor a választott nép előtt vezető füst- és fényoszlop nem tűnt el, csupán új helyre költözött, hiszen ez az isteni jel nem csupán Izraelé, hanem minden nép alkotójáé.

Ma Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában szállnak fel Őelébe tiszta, megújult életáldozatok jó illattételei megtérő százmilliók szívéből. Előttük, közöttük jár az Úr Igéje, Szentlelke, szeretett Fia fénylő keresztjével, az evangélium fényoszlopával. Hogy felemelje, megnevelje, rászoktassa a népeket a gyümölcsöző, s nem csak gyümölcsfogyasztó, a magvető, s nem a másokat megvető, Isten szerinti termékeny élet-, és értékrendre. Amíg minden földrészen be nem következik, hogy az evangélium szól minden néphez, addig ez hangzik el: ez még nem elég. De mindehhez és a beteljesedéshez "elég néked az én erőm" (2Kor 12,9).

Nem véletlen, hogy a keresztyén kultúra legkiemelkedőbb alakjai – a próféták, Krisztus követői, váteszek, apostolok és látnokok – az emberiség és társadalmaink fejlődésében jelentős felismeréseket tettek. E fejlődés motorjaként a hitet emelik ki, amely együtt jár egy olyan gondolkodásmóddal, amely kölcsönösen táplálja egymást. A legősibb teológiai nézetek a Biblia teremtéstörténetéből indulnak ki, majd a paradicsom elvesztésének (ahogyan Milton is megfogalmazza) felismerésén keresztül, a Nóé bárkájában és a kereszten, valamint a feltámadásban megvalósuló világmegmentés szakaszain át vezetnek el minket a Jelenések könyvében leírt mennyei Jeruzsálemig. E fantasztikus helyszín, az üvegtenger, a pi-π érték, vagyis a 3,14, mint istenadta alapmérték és érték, mind-mind a fejlődés és a hit összefonódásának csodás megnyilvánulásai.

Az, hogy a fogyasztói létszíntől való felemelkedés során a tudatosság, a lelkiismeret és az erkölcs szintjein haladva az emberiség kollektív és egyéni szinten is elérheti a földi lét csúcsát, különösen figyelemre méltó. Ebből a vegetatív létszakaszból a kreatív és alkotó fázisokon keresztül az értékteremtés stádiumába juthatunk, egészen a vallási, sőt az üdvözülés lehetőségét hordozó hitéletéig. Ez a folyamat, amely a pí-értékhez hasonlítható, a pisztisz-értéket tükrözi, amely a görög nyelvben a hitet jelenti. Kant, Hegel, Kierkegaard és a katolikus Pierre Teilhard de Chardin kozmikus Krisztus-tudata mind-mind ennek a lelki és szellemi fejlődésnek a megtestesítői, és ez a fejlődés az emberiség legnagyobb jövőbeni esélyét és lehetőségét jelenti.

Mindenki sajátos lelki és vallási arénákon keresztül járhatja be az egyéni és közösségi innováció zarándokútját. Minden győztes mérkőzés után boldogabban, elégedettebben, gazdagabban és a felebaráti szellem jegyében, szolidaritással haladhat tovább az úton.

Mindenhol belső fényoszlopok ragyognak, evangéliumi igazságok irányítanak minket a lépcsők fokain – mindig előre és felfelé. Isten szava, mely a fejlődés, a magasabb rendű élet és a Hegyi Beszéd világába vezet, vezet minket ezen az úton.

Amiként a mai evangélium üzeni: "Világosság vagytok az Úrban, éljetek úgy, mint a világosság gyermekei. A világosság gyümölcse ugyanis csupa jóság, igazság, és egyenesség" (Ef 5,8b-9). Mennyi van meg ezekből a hit-, és üdvértékekből bennünk, hazánkban, a mi magyar stadionunkban?

Lesz-e elegendő kincsünk, amelyet egyénileg, közösen, nemzetként és népként fel tudunk mutatni annak előtt, Aki egy napon kimondja a végső, megmásíthatatlan és megfellebbezhetetlen ELÉG szót?

Ma még lehetőségünk van arra, hogy ne üres kézzel álljunk Isten elé. Ezért hallhatjuk a vasárnapi harangok szavát – még a hétköznapok zajában is.