A magyar nyugdíjrendszer egyre inkább egy mély szakadék felé rohan?

A Portfolio „Gödörben van a magyar nyugdíjrendszer, de ma nem nyugdíjreformra van szükség” című cikkében, amelyet Szalai Péter írt és 2025. október 28-án jelent meg, fontos kérdések merülnek fel a nyugdíjasok helyzetével és a nyugdíjrendszer jelenlegi, valamint jövőbeli működésével kapcsolatban. Nyugdíjszakértőként mindig szívesen fogadom azokat az elemzéseket, amelyek lehetőséget adnak a rendszer mélyebb megértésére és vitájára. Ez a cikk különösen provokatív, mivel a szerző diagnózisa és a javasolt megoldások terén nem tudok teljes mértékben egyetérteni az előterjesztett nézetekkel.

A cikk középpontjában a nyugdíjminimum emelésének kérdése áll, amelyet a Tisza-párt fogalmazott meg, javasolva, hogy a legkisebb nyugdíj összegét 120 ezer forintra emeljék. Ez a lépés a legszegényebb nyugdíjasok helyzetének javítását célozza meg. A szerző azonban határozottan elutasítja ezt az elképzelést, és véleménye szerint azok, akik alacsony nyugdíjat kapnak, ezt saját választásaik és életviteleik következményeként "érdemlik meg". Ezzel a megközelítéssel azonban súlyosan megsérti a 280 ezer, 120 ezer forint alatti nyugellátásban részesülő embert, akiknek alacsony nyugdíja számos, sokszor kívülálló okra vezethető vissza. A társadalombiztosítás "potyautasainak" aránya a legkisebb, hiszen a többség számára a nyugdíj mértékét nemcsak a munkában eltöltött évek, hanem sokszor a körülmények, a gazdasági helyzet vagy a személyes tragédiák is befolyásolták.

Az alacsony nyugdíjaknak több oka is lehet, a legszomorúbb az, hogy minél régebben állapították meg valaki nyugdíját, az annál jobban leszakadt a későbbi időpontban megállapított nyugdíjaktól. Ez a drámai nyugdíjas elszegényedési csúszda hatása, amely ellen a nyugdíjas nem tud védekezni.

Úgy vélem, hogy a folyamatosan növekvő relatív elszegényedés ellen a leghatékonyabb védekezési forma a nyugdíjak megállapításának és fenntartásának rendszerét érintené.

A minimálnyugdíjak egyszeri, mesterséges megemelése önmagában nem elegendő megoldás. A 120 ezer forintos nyugdíj vásárlóereje évről évre folyamatosan csökkenne, így hosszú távon nem biztosítaná a megélhetést.

A nyugdíjmegállapítási eljárás során a valorizáció mai módszere (amelynek révén a nyugdíjmegállapítás évét megelőző év nemzetgazdasági nettó átlagkereseti szintjéhez igazítják a korábbi évek 1988-tól számításba vett nettó kereseteit) egyre kevésbé tolerálható méltánytalanságot okoz a régebben és a frissen megállapított nyugdíjak összegében. Ez a folyamat különösen erőteljesen érvényesül az utóbbi évtizedben, az országos átlagkereset politikai nyomásra is erőltetett növekedése miatt ugyanis egyre fájdalmasabban érinti a nyugdíjas társadalom tagjait az a sajátos magyar jelenség, hogy a nyugdíjigénylés évének meghatározó jelentősége van a nyugdíj összegének alakításában: minél későbbi évben igényli a nyugdíját a jogosult, annál jobban járhat, még nagyon hasonló életpályák esetén is. De ez sem menti meg a friss nyugdíjast attól, hogy azonnal rákerüljön a nyugdíjasok elszegényedési csúszdájára.

Ennek oka az, hogy a valorizációs szorzók alakulását meghatározó nemzetgazdasági átlagkereset három-négyszer olyan gyorsan (9-12 százalékkal) nő az utóbbi években, mint az infláció - amelynek átlagosan évi 3-5 százalékos mértékével a már megállapított nyugdíjakat kell korrigálni -, a korábbi években megállapított nyugdíjak relatív vásárlóereje drámai tempóban szakad le egyrészt a frissen megállapított nyugdíjak, másrészt az adott évi átlagkeresetek vásárlóerejétől.

A szegénység csúszdájára minden nyugdíjas rálép, amint megállapítják nyugdíját. A csúszda meredekségét csak ideiglenesen képes enyhíteni a 13. havi (vagy akár a várva várt 14. havi) nyugdíj kedvező hatása. Hiszen ezek a plusz havi juttatások is csupán a folyamatosan csökkenő értékű alapnyugdíjak pénzügyi sorsát osztják.

Az elkerülhetetlen szegénység fokozatos terjedése következtében a nyugdíjasok reálértéke az utóbbi évtized során - csupán az infláció két különösen nehéz évétől eltekintve - évről évre csökkent. Ez a keserű tendencia, amely a nyugdíjasok életminőségét drámaian befolyásolja, továbbra is fennmarad minden olyan évben, amikor az országos nettó átlagkereset nominális emelkedése meghaladja az infláció ütemét.

Az Állami Számvevőszék legújabb jelentése megerősíti a kedvezőtlen tendenciát, amely szerint a nyugdíjak és a bérek közötti szakadék a következő években is tovább nő. A prognózisok alapján 2026-ra várhatóan csupán 47%-ot, míg 2027-re már kevesebb mint 46%-ot képvisel a nyugdíjak aránya a nettó átlagkeresetekhez viszonyítva. Ez a folyamat aggasztó jele a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének.

A helyzet összetettségét tovább fokozza, ha a legfrissebb adatokat is figyelembe vesszük, beleértve a 13. havi nyugdíjat is. 2025-re vonatkozóan, az eddigi számadatok alapján az átlagnyugdíj és az országos nettó átlagkereset aránya 54,6%-ra tehető. Azonban, ha a 13. havi nyugdíjat is beleszámítjuk – ami elengedhetetlen, hiszen ez egy törvényben rögzített és garantált juttatás a nyugdíjasok számára –, akkor az éves átlagos nyugdíj és az éves nettó átlagkereset aránya már 59%-ra emelkedik.

Ha az idei medián nyugdíj és a medián nettó kereset viszonyát vizsgáljuk, akkor 12 havi időtávon 56,7%-ot találunk. Ha azonban a 13 havi medián nyugdíjat a 12 havi medián nettó keresettel hasonlítjuk össze, az arány már 61,5%-ra emelkedik.

A nyugdíjasok elszegényedésének problémája összetett kihívás, amelynek orvoslása érdekében két lényeges irányt kellene megfontolni: egyrészt a valorizációs módszer reformjára van szükség, másrészt a nyugdíjemelés inflációhoz igazodó elvének újragondolására. E szemszögből nézve a minimálnyugdíj-emelés és a 14. havi nyugdíj bevezetése nem biztosítanak valódi megoldást a helyzet javítására.

A valorizáció osztrák mintára minden évben folyamatossá tehető (ezzel együtt az egyes szolgálati évek jelenleg össze-vissza ugráló értéke is egységesíthető), vagy német mintára a nyugdíjemelés rendszerében is érvényesíthető, ez utóbbi esetben az összes nyugdíj éppen olyan mértékben - az aktuális nyugdíjértékkel - nőne minden évben, mint az adott évben megállapítandó nyugdíjak alapja.

Magyarországon a korábban megállapított nyugdíjak még mindig pótlólagos emelésre szorulnak. Ennek érdekében egy lépcsőzetes emelési korrekciót előíró törvény bevezetése lenne szükséges, hasonlóan ahhoz, ami 2005-ben már megvalósult.

Tedd különlegessé a szöveget azzal, hogy a nyugdíjemelés mértékét az adott nyugdíj megállapításának évjárata is befolyásolja. Ilyen esetben az emelés pontos meghatározásához az aktuális valorizációs szorzók táblázata nyújthat hasznos útmutatást. Ezzel a megközelítéssel biztosítható, hogy a nyugdíjak igazodjanak a gazdasági viszonyokhoz és a pénzromlás mértékéhez, így a nyugdíjasok anyagi helyzete megfelelően stabil maradhat.

Természetesen a nyugdíjemelés végrehajtása során az infláció mellett feltétlenül szükséges figyelembe venni a nettó átlagkereset éves reálnövekedésének mértékét is, hogy a nyugdíjasok relatív elszegényedésének csúszdáját végre el lehessen bontani.

Végső soron érdemes lenne elhagyni a nyugdíjemelés egységes százalékos mértékét, és helyette a nyugdíjak összegétől függően különböző sávokban végezni az emeléseket. Ez a megközelítés segíthetne abban, hogy a szegényebb nyugdíjasok ne kerüljenek még nehezebb helyzetbe, míg a tehetősebbek ne gazdagodjanak tovább.

A nyugdíjemelés változatlanul egységes százalékos mértéke ugyanis tovább növeli a különbséget a szegényebb és gazdagabb nyugdíjasok között, hiszen az emelés után a nyugdíjak összegének aránya ugyan nem változik, de annál inkább változik az emelés szubjektív érzete: a kisebb nyugdíjat kapó szegényebbnek, a nagyobb nyugdíjjal rendelkező "gazdagabbnak" érezheti magát, és persze változik az emelés után ténylegesen elkölthető pénzösszeg nagysága is.

Az európai nyugdíjrendszerek általában szigorúan szabályozzák a nyugdíjak vásárlóerejének megőrzését, és jellemzően tartalmaznak valamilyen formájú szolidaritási újraelosztási elemeket. A legtöbb európai rendszerben a nyugdíjak mértékét a járulékplafon határozza meg, míg néhány EU-tagállamban, mint például Spanyolország, nyugdíjplafont alkalmaznak. Magyarország esetében viszont sem nyugdíjplafon, sem járulékfizetési felső határ nem létezik, ami azt jelenti, hogy a nyugdíjvárományok a szolidaritási kiegyenlítő mechanizmusok hiányában szabadon, korlátlanul alakulhatnak. Ezért a jövőben előfordulhat, hogy ugyanúgy találkozhatunk többmilliós, mint néhány tízezer forintos nyugdíjakkal, ami komoly társadalmi feszültségekhez vezethet, ha nem történik időben beavatkozás. Az utóbbi napokban felmerült degresszió sem hoz megoldást a helyzetre.

A modern európai nyugdíjrendszerek, beleértve a szomszédos országok rendszerét is, egyre gyakrabban alkalmazzák a vegyes indexálás különleges módszerét. E módszer keretében a nyugdíjak emelése az alábbi formula szerint történik: az infláció 100%-a + a reálkeresetek növekedése x%-ban, ahol az "x" változó értéke lehet 20, 33 vagy akár 50% is, attól függően, hogy az adott ország milyen gyakorlatot követ. Fontos megjegyezni, hogy az "x" értéke mindig pozitív, így ha egy évben a reálkeresetek csökkentek, a nyugdíjak emelése továbbra is az infláció 100%-ra vonatkozik, és nem csökkentik azokat a reálkeresetek visszaesése miatt.

Magyarországon 2025-ben a legfrissebb adatok tükrében a reálkereset növekedése 4,7%, így ennek felét hozzá kellene adni a januári 3,2%-os a és a novemberben érkező 1,6%-os inflációs nyugdíjemeléshez, vagyis idén a nyugdíjakat nem 4,8%-kal, hanem 7,15%-kal kellene emelni.

A nyugdíjasok anyagi helyzetének romlása már most is mérsékelhető lenne.

A nyugdíjkassza helyzete Magyarországon 2025-ben figyelemre méltó, hiszen a GDP 7,45%-át, körülbelül 6666 milliárd forintot különítenek el erre a célra, beleértve a Nők40 programot és a hozzátartozói nyugellátásokat is. A következő évre, 2026-ra tervezett 95 474 milliárd forint GDP-ből a nyugdíjakra a GDP 7,32%-ának megfelelő, 6996 milliárd forint jut. Ha csupán az öregségi nyugdíjakat – köztük a Nők40-et is – vesszük alapul, akkor a 2026-os költségvetésben 5820,22 milliárd forintot terveznek erre a célra, ami a várható GDP 6,09%-át jelenti.

A nyugdíjemelés új rendszerére az teremthetne fedezetet, ha közelítenék az EU átlagszintjéhez az öregségi nyugdíjakra fordított magyar költségvetési kiadásokat. Ha ezt a GDP-arányosan négy-öt százalékpontos ráfordítási elmaradást kiigazítaná a kormányzat, akkor a nyugdíjkassza akár 3000 milliárd forinttal lehetne magasabb (jövőre meghaladhatná a 10 ezer milliárd forintot), ami akár 32%-os nyugdíjemelést is lehetővé tehetne...

A rendkívül alacsony nyugdíjak második legfőbb kiváltó oka lehet, ha az érintett személy olyan területen élt, mint a leszakadó városi külterületek, kistelepülések vagy tanyavilág. Ezeken a helyeken gyakran lehetetlen jól fizető, tartós munkalehetőséget találni, így az érintettek csupán rövid idejű munkakapcsolatokra és alacsony járulékalapokra tudtak szert tenni - mindezt pedig nem saját hibájukból. Ugyanez a helyzet sok kényszervállalkozónál is. Ráadásul nem feledkezhetünk meg a betegségekkel küzdő százezrekről sem, akiknek munkavégző képessége erősen korlátozott.

Őket az út szélén hagyni (mert "megérdemlik a sorsukat") rideg kegyetlenség.

A kisnyugdíjasok körében csak azok mentesülnek a segítségnyújtás szükségessége alól, akik Magyarország határain kívül is megszerezték a nyugdíjjogosultságot, így a nyugdíjuk jelentős részét külföldi forrásokból kapják.

A szerző véleménye szerint a "rövid szolgálati idő elsősorban a nőkre jellemző. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy az alacsony szolgálati idő jelentős része a Nők40 program következményeként alakult ki. Ezzel kapcsolatban pedig minden magyar adófizető jogosan teszi fel a kérdést: miért is kapnak jutalmat a korábbi nyugdíjba vonulást önként választó személyek egy újabb nyugdíjemelés formájában?"

Ez a megállapítás a tényleges helyzet ismeretének hiányát tükrözi. A Nők40 elsődleges feltétele ugyanis, hogy legalább 40 év szolgálati időt szerezzen az érintett hölgy, ami kifejezetten hosszú időtartam (hosszabb, mint a férfiak átlaga).

Az elmúlt évek statisztikái szerint a férfiak esetében az öregségi nyugdíj megállapításához figyelembe vett átlagos szolgálati idő 39,6 év, míg a nőknél ez az érték 38,2 év volt. Az újonnan nyugdíjba vonult nők két csoportja között jelentős eltérés tapasztalható: a korbetöltött nők átlagosan 33,8 évet, míg a "nők 40" program keretében nyugdíjba vonulók 41,2 évet töltöttek el szolgálatban. (Forrás: Nyugdíjak és egyéb ellátások 2019, KSH)

Nyilvánvaló, hogy a nők kedvezményes nyugdíját nagyon hosszú szolgálati idő alapján lehet csak megállapítani, így a szerző hivatkozása a Nők40-re ebben az összefüggésben teljesen megalapozatlan. Egyébként a korbetöltött öregségi nyugdíjat igénylő hölgyek átlagosan 33,8 év szolgálati ideje sem rövid...

Szalai Péter különös érvei szerint a vállalkozók esetében indokolt, hogy a nagyon alacsony nyugdíjvárományokat elfogadjuk. Ez a jelenség különösen aggasztóan érinti a tartósan kisadózó egyéni vállalkozókat, de ugyanúgy vonatkozik az őstermelőkre, a részmunkaidősök, az egyszerűsített foglalkoztatás keretein belül dolgozók, a közfoglalkoztatottak, és számos más, kedvezményes közteherviselési formában dolgozó személyekre is. Az alacsony nyugdíjvárományok valójában ösztönözhetik az öngondoskodás szükségességét, ami hosszú távon a pénzügyi függetlenség irányába terelheti ezeket a munkavállalókat.

Az érvelés elsőre vonzónak tűnik, ám valójában téves és hideg, mivel összekeveri az önkéntes nyugdíjcélú megtakarítások és a kötelező járulékfizetés keretein belül működő társadalombiztosítás szerepét. Az egyéni nyugdíj-előtakarékosság egyetlen országban sem képes garantálni a társadalom minden tagjának nyugdíját, hiszen a megtakarításra képes emberek száma mindig lényegesen alacsonyabb, mint a társadalom egészének létszáma. Ezen felül a társadalombiztosításnak gondoskodnia kell azokról is, akik különféle okok miatt hátrányos helyzetben élnek – például betegek, rokkantak, munkanélküliek, vagy olyan szegregált közösségek tagjai, akik nem rendelkeznek a megfelelő lehetőségekkel. Ezen kívül fontos figyelembe venni az özvegyeket és árvákat is, akik szintén támogatásra szorulnak.

Teljes mértékben osztom a szerző azon nézetét, miszerint a nyugdíjcélú előtakarékosság ösztönzése elengedhetetlen. Magam is hosszú éveken át dolgoztam értékesítési vezetőként az élet- és nyugdíjbiztosítások izgalmas területén, így jól ismerem ennek a fontosságát. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy ez a kezdeményezés nem helyettesítheti a társadalombiztosítás felelősségét, amely mindannyiunkra, a társadalom minden tagjára vonatkozik, mint egy országos kockázatközösség résztvevőire.

A szerző véleménye szerint a minimálnyugdíj-emelés támogatása indokolt lehet a rokkantnyugdíjasok számára. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a rokkantnyugdíj intézménye 2011. december 31-e óta eltűnt a magyar nyugdíjrendszerből. A helyette igényelhető rokkantsági ellátás nem minősül nyugdíjnak; annak fedezetét az egészségbiztosítási pénztár biztosítja, és az összegét sem úgy számolják, mint a hagyományos nyugdíjakét.

A szerző aggályai a 14. havi nyugdíj bevezetésével kapcsolatban eddig nem találtak megfelelő visszhangra a politikai színtéren, mivel a kormányzat, a folyamatosan növekvő nyilatkozatok alapján, határozottan kiállt a bevezetés mellett.

Amennyiben a helyzet így áll, érdemes lenne a kormányzatnak átgondolnia, hogy a 13. havi nyugdíj automatikus bevezetése helyett más alternatívák is szóba jöhetnek. A költségvetés szempontjából ugyanis könnyen előfordulhat, hogy a terhek jelentősen megnövekednek, és ez a nyugdíjasok számára kapható havi támogatás mértékével nem feltétlenül arányos. Például a lengyel megközelítés mintájára a nyugdíjasok egy egységes juttatásban részesülhetnének, amely megfelelne a mindenkori átlagnyugdíjnak – jelenleg ez körülbelül 250 ezer forint –, így biztosítva, hogy mindenki egyenlő mértékben részesüljön a támogatásból.

De sokkal célszerűbb lenne, ha a mindenkori kormányzat inkább azon dolgozna gőzerővel, hogyan állíthatná meg a nyugdíjemelési eljárás korszerűsítésével a nyugdíjas elszegényedést.

A szerző véleményével maximálisan egyetértek: a magyar nyugdíjrendszert sürgősen szükséges kiegészíteni egy tőkefedezeti alappal. Úgy gondolom, hogy ezt a célt legjobban egy foglalkoztatói nyugdíjpillér kialakításával érhetjük el.

A folyó finanszírozású társadalombiztosítási nyugdíjrendszerünkbe várományfedezeti részpillér csak egy átfogó nyugdíjreform révén lenne beépíthető (lásd: svéd nyugdíjrendszer kialakítása), erre sem esély, sem szükség nincs a közeljövőben. Helyette viszont egyszerűbben kiépíthető a foglalkoztatói nyugdíjpillér, akár a jelenlegi önkéntes nyugdíjpénztárakra alapozva. Az első lépés éppen az önkéntes nyugdíjpéntári tagok munkáltatói támogatásának szocho-mentessé tétele lehetne, amely egyetlen percig tartó gyors törvényhozási aktussal is megvalósítható.

Szalai Péter sajnálatos módon kifejezi véleményét, miszerint a magyar kormány helyesen döntött, amikor figyelmen kívül hagyta az OECD által készített szakértői jelentést, amelyet a kormány rendelt meg. Ez a jelentés a magyar nyugdíjrendszer fenntarthatóságának és méltányosságának javítására tett javaslatokat, azonban nem tartalmazott információt a tőkefedezeti elem bevezetéséről, ami miatt nem találta relevánsnak a kormány.

Csak egy kis emlékeztető: a magyar RRF (Helyreállítási és Ellenállóképességi Terv) keretein belül...

A magyar nyugdíjrendszer felülvizsgálatának fő célja, hogy hatékony szakpolitikai megoldásokat kínáljon a nyugdíjrendszer megfelelő működése és a költségvetési fenntarthatóság terén felmerülő kihívásokra. A felülvizsgálati intézkedések révén célunk, hogy javítsuk a rendszer megfelelőségét és a költségvetés stabilitását, figyelembe véve a népesség öregedésével járó változásokat. Emellett törekszünk a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklésére is, miközben biztosítjuk, hogy a nyugdíjjogosultságok kedvezményezettjei számára a biztosítási elv továbbra is érvényesülhessen.

Ennek jegyében rendelték meg az OECD-tanulmányt, amelyet semmilyen - sem szakmai, sem társadalmi - vitára nem bocsátottak, noha erre is sort kellett volna keríteni, mielőtt bármilyen ítéletet mondanak a javaslatokról.

A tanulmány természetesen utal a magyar kormány kötelezettségvállalására, hiszen már az első mondatában hangsúlyozza: "Magyarország Helyreállítási és Ellenállóképességi Terve tartalmaz egy reform ütemtervet, amely a magyar nyugdíjrendszer közép- és hosszú távú fenntarthatóságának javítását célozza, különös figyelmet fordítva az alacsonyabb jövedelmű nyugdíjasok jogainak bővítésére." A jelentés készítői kiemelik, hogy "a nyugdíjreform kidolgozásának elősegítése érdekében a magyar kormány kérésére ez a dokumentum felméri a jelenlegi nyugdíjrendszer előtt álló kihívásokat és lehetőségeket, meghatározza a lehetséges szakpolitikai irányokat, valamint értékeli a javasolt reformok megvalósíthatóságát és várható hatásait. A jelentés kiterjed a nyugdíjrendszer állami pillérére, továbbá a munkával eltöltött életszakasz meghosszabbítását célzó foglalkoztatási és adópolitikai intézkedésekre is."

A tanulmány bevezetése egyfajta túlzottan optimista magyar kincstári szemléletet tükröz: „A magyar felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer rendkívül jól teljesít a nyugdíjazás utáni életszínvonal megőrzésében. A 65 év felettiek átlagos elérhető jövedelme harmonikusan viszonyul a lakosság többi szegmensének elkölthető keresetéhez, míg a relatív időskori szegénység szintje meglehetősen alacsony. A jelenlegi nyugdíjrendszeri szabályok alapján a munkaerőpiacra frissen belépő munkavállalók kedvező nyugdíjjuttatásokra számíthatnak. Az aktív évek során folyamatosan dolgozó munkavállalók jövőbeli nettó helyettesítési rátája, amelyet úgy számítanak ki, hogy az első havi nyugdíjat (nettó összeg) elosztják a nyugdíjba vonulás előtti utolsó hónap nettó keresetével, becslések szerint 22 százalékponttal meghaladja az OECD átlagát, és 16 százalékponttal a többi OECD/EU-ország átlagát is.”

Mindenki saját egyéni megítélése alapján, a statisztikai adatok és személyes tapasztalatok fényében, mérlegelje ezeknek a megállapításoknak a valóságtartalmát. Az én nézőpontom viszont jelentősen eltér a megszokottól; ezt a nyugdíjas szegénységgel és a nyugdíjemelés hiányosságaival foglalkozó elemzéseim, például az alábbi írásomban, részletesen bemutatom.

Érdemes figyelni arra, hogy egy ország nyugdíjrendszere nem lehet sokkal jobb helyzetben, mint amilyen helyzetben a gazdasága van, és a romló gazdasági mutatók elkerülhetetlenül visszaköszönnek a nyugdíjrendszerben is.

Az OECD jelentésének egyik figyelemre méltó hiányossága, hogy nem foglalkozik az állami nyugdíjrendszer névleges vagy tényleges tőkefedezeti alapjának kialakításával. Ezt a problémát már 2024 októberében is hangsúlyoztam a javaslatok elemzésekor.

Az OECD is javasolja az öngondoskodási pillér megerősítését, bár némileg félreértheti a helyzetet.

E fejezet bevezetője szerint a magyar nyugdíjrendszer a felosztó-kirovó elvre, azaz folyó finanszírozásra épülő állami nyugdíjpillér mellett tartalmaz egy tőkefedezeti elvre épülő öngondoskodási pillért, amely révén "az egyének jövőbeli nyugdíjjövedelmét biztosító vagyon felhalmozódik". Ha a magyar nyugdíjrendszer reformja megvalósul, akkor annak eredményeként az állami nyugdíjrendszertől várható nyugdíjváromány csökkenni fog, így az öngondoskodás jelentősége felértékelődik.

Az OECD szerint Magyarországon öt különböző önkéntes nyugdíj-előtakarékossági lehetőség létezik, beleértve az egyéni és a foglalkoztatói nyugdíjbiztosításokat.

A nyugdíjcélú öngondoskodás magyarországi eszközeinek nemzetközi elemzése sajnos már itt téves kiindulópontot választ, hiszen a lehetőségek között sorolják föl

és

Az OECD tanulmányának elkészítésekor valószínűleg nem voltak tisztában azzal, hogy az önkéntes nyugdíjpénztári rendszer komoly kihívások elé néz 2025. január 1-jétől. Ekkortól ugyanis lehetőség nyílik arra, hogy a nyugdíjpénztári számlákon felhalmozott megtakarításokat – amelyek összértéke meghaladja a 2100 milliárd forintot – adómentesen ingatlanvásárlásra vagy ingatlanhitel törlesztésére fordítsák. Jelenleg ez a változás még nem gyakorolt jelentős hatást a pénztárak működésére, de a jövő kiszámíthatatlansága miatt érdemes figyelemmel kísérni a helyzet alakulását.

Vagyis a nemzetközi szakértői javaslat szerint figyelembe vehető öt lehetőségből

Alapvetően egy olyan megoldás létezik, amely kellően elterjedt és megbízható ahhoz, hogy mintegy ötszázezer ember nyugdíjkiegészítéséhez valódi támogatást nyújtson. Ez a nyugdíjbiztosítás, amely a jövőbeni pénzügyi biztonság kulcsfontosságú eleme lehet.

Ezért az OECD e téren tett kiegészítő javaslatait alapjaiban kell újraírni ahhoz, hogy figyelembe lehessen venni őket. Azt a javaslatot is, amely szerint a magyar rendszerből fájdalmasan hiányzó foglalkoztatói nyugdíjpillér létrehozását célszerű megfontolni. A javaslattal teljes mértékben egyet lehet érteni, viszont az OECD által említett feltételek miatt egy ilyen pillér létrehozása a távoli jövőbe helyeződne, miközben a javaslat egyes elemei az egyébként is rogyadozó öngondoskodás pillérét még tovább gyöngítenék.

A javaslat alapján tehát...

Szalai Péter véleménye szerint a jövőbeni fejlődés kulcsa nem a nyugdíjrendszer átalakításában rejlik, hanem abban, hogy a meglévő rendszert rugalmasabbá tegyük. Ebből kifolyólag, ahelyett, hogy drasztikus reformokat sürgetnénk, két konkrét intézkedést javasol:

Sajnos az első elképzelés a magyar nyugdíjrendszer átfogó reformja nélkül nem kivitelezhető, míg a második javaslat a nemzetközi tapasztalatok fényében is teljesen értelmetlennek bizonyul.

Mert túlságosan komplex a nyugdíjszámítási folyamat, aminek elsődleges oka, hogy a bruttó keresetek nettósítása és valorizálása alapján számított nettó havi életpálya átlagkeresetből kell megállapítani a nettó nyugdíjat, mégpedig a nyugdíjmegállapítási kezdőnapon hatályos szabályok és az abban az évben alkalmazandó (évente változó) valorizációs szorzók alapján. A nyugdíjba vonulás éve előtt, egy korábbi időpontban hiába próbálnák megbecsülni a nyugdíjat, a valorizációs szorzótáblázat évenkénti előre jelezhetetlen változásai miatt az eredmény durván félrevezető lesz.

A jelenlegi számítási eljárások miatt a magyar nyugdíjrendszer továbbra is áttekinthetetlen.

Senki nem látja előre az élete során azt, hogy miképpen, milyen időtartamok, keresetek, járulékok alapján nő a nyugdíja, hogyan épülnek föl évről-évre a jogosultságai, s ezek ismeretében mennyi plusz járulékot érdemes fizetnie vagy milyen nyugdíjcélú előtakarékossági programba érdemes belevágnia.

Az átláthatóság hiányát, ahogyan az a fentiekből is világosan kiderül, elsősorban az a tény okozza, hogy a magyar nyugdíjrendszer már közel 37 éve, 1988 óta a bruttó keresetek alapján számolja ki a nettó nyugdíjat. Ennek következtében egy rendkívül összetett számítási folyamatra van szükség a nyugdíj összegének meghatározásához, amelyet egy átlagos ember szinte lehetetlennek érezhet.

A változtatás csakis radikális reformok által valósítható meg, ahogyan azt az osztrák, német és svéd nyugdíjrendszerek esettanulmányai is jól szemléltetik.

A rövid válasz erre az, hogy a nálunk sokkal fejlettebb államok önkéntes nyugdíjbiztosítási eszközeiből is szeretik egyösszegben vagy nagyobb részletekben kivenni az emberek a nyugdíjcélú megtakarításaikat, és nem kérik az életjáradék vagy pénztári járadék formájában történő hozzáférést.

A járadékosítás kérdése különösen komplex helyzetet teremt Magyarországon, mivel a potenciális járadékosok köre viszonylag szűk. Ennek következtében az életjáradék költségei jelentősen megemelkednek. Alternatívaként felmerülhet a pénztári járadék, amely ugyanakkor kockázatos is lehet, mivel a járadékos élete alatt a számláján felhalmozott összeg elfogyhat. Ezt úgy kalkulálják, hogy a megtakarítási összeget elosztják a várható élettartam hónapokban kifejezett időtartamával, ami további terhet ró a járadékosokra.

Fontos megemlíteni, hogy a járadék mértéke rendkívül alacsony lehet, mivel az alapjául szolgáló megtakarítás gyakran csupán néhány millió forintra tehető. Ez az alacsony járadékösszeg pedig nem igazán csábító az érintett felek számára.

A legfőbb akadály azonban az, hogy Magyarországon nincs semmilyen hosszú távú bizalom sem az állam, sem a megtakarításokat kezelő pénzügyi intézmények tekintetében

- máig ható bizalmi rengéseket okoz a piacon a magánnyugdíjpénztárak 2010-ben történt erőszakos visszaállamosítása és a pénztártagok akkori indokolatlan fenyegetése az állami nyugdíjuk elvesztésével.