A pankrátorok sorsának drámai fordulatai és a feminista testhorror izgalmas világának felfedezése: ezek a témák határozták meg idei kedvenc filmélményeinket.
A 2024-es év valóban tele volt meglepetésekkel a filmes világban. Ki hitte volna, hogy Ridley Scott és Francis Ford Coppola egyaránt csalódást okoz a közönségnek? Vagy hogy Wim Wenders japán filmje váratlanul felkeltette az érdeklődést? És persze ott van az a gyomorforgatóan bizarr, mégis rendkívül mély mondanivalójú horrorfilm, amely nem csak a Cannes-i Filmfesztivál közönségét sokkolta, hanem elgondolkodtatott is. Már összegyűjtöttük az idei legkedvesebb magyar filmjeinket, most pedig nézzük meg a nemzetközi színtér tizenöt legjobb alkotását!
Mennyit ér egy apa szeretete, ha az csak feltételekhez van kötve? A birkózó Von Erich testvérek igaz története elevenedik meg a Vaskarom című filmben, amely a sport és a melodráma izgalmas keverékét kínálja. A rendező, Erdély Mátyás (Saul fia) mesterien idézi meg a nyolcvanas évek hangulatát, miközben a kamerák mögött feszülten bontakozik ki a család és a hivatás közötti küzdelem. A film nem csupán a birkózásról szól, hanem a szeretet, a veszteség és az önállóság kereséséről is.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
A Vaskarom mesterien eleveníti meg a pankráció színpadiasságának és groteszkségének világát, miközben mély, univerzális témákat érint. A szülők, akik gyermekeik életén keresztül próbálják megvalósítani saját álmaikat; a frusztrált férjek és a csendesen szenvedő feleségek; a testvéri kötelékek és a rivalizálás mind-mind fontos elemei ennek a történetnek. Sean Durkin, az író-rendező, kivételes tehetséggel bír a diszfunkcionális családi kapcsolatok bemutatásában. Korábbi munkáiban, mint például a Martha Marcy May Marlene, egy fiatal lány drámai küzdelmét láthatjuk, aki egy radikális szektából próbál visszailleszkedni a családjába. A Fészek című filmben pedig a társadalmi elit és a család ellentmondásos viszonya bontakozik ki a külföldre költözés során. Ezen kívül a Két test, egy lélek testvérpárjának különös dinamikáját is érdemes megemlíteni, amely szintén tükrözi a komplex emberi kapcsolatok mélységeit.
A fészekben már korábban is a rendezővel együtt dolgozó Erdély Mátyás kamerája nagyszerűen operál az izzadt testekkel, a fényekkel és árnyékokkal. A show-műsorszerű meccsek pontosan megtervezett koreográfiát követnek, az operatőr képei pedig letisztult nosztalgiával idézik meg a '80-as éveket. A nagy mélységélességgel és széles látószögben rögzített felvételek teret engednek a korhű, meghitt lakásbelsőknek, az otthonnal éles kontrasztban álló nyomasztó stadionoknak és élénk kosztümöknek.
A Vaskarom a fiatal generációkra sziklaként nehezedő szülői nyomást átokként mutatja be.
Radu Jude, a nemzetközi hírű román filmrendező legújabb munkája egy alulszervizelt és túlterhelt produkciós asszisztens, Angela (Ilinca Manolache) mindennapjait követi nyomon Bukarest szívében. Angela feladata, hogy castingvideókat készítsen a különféle munkahelyi balesetek áldozataival, hogy a német cégvezető (Nina Hoss) kiválaszthassa a legnagyobb szerencsétlenségből kikerült munkást, aki szerepelhet egy prevenciós videóban. Eközben Angela nemcsak a munkahelyi kihívásokkal küzd, hanem időnként TikTok-videókat is készít, amelyekben macsóparódiát játszik, és Andrew Tate stílusát idézi meg. Alteregója, Bobita mögé bújva, a nemi erőszakkal és emberkereskedelemmel kapcsolatos társadalmi problémákat ironikus fényben tálalja.
A "Ne várjatok túl sokat a világvégétől" című film nem csupán egy újabb nagyjátékfilm, hanem egy igazi filmes csemege, mely különleges nyelvi megoldásai és sziporkázó dialógusai révén azonnal magával ragadja a nézőt. Az alkotás lenyűgöző naprakészsége és csípős, káeurópai humora mellett meglepetésszerű fordulatai garantáltan szórakoztatnak. Nem véletlen, hogy a Locarnói Filmfesztivál zsűrije is felfigyelt rá. Ez a film egy őrült, szórakoztató road movie, ahol a tehetséges erdélyi színész, Miske László még Petőfi verseit is megszólaltatja, ezzel egyedi ízt adva a történetnek.
Mi a fontosabb: a tenisz vagy a szerelem? Luca Guadagnino (Szólíts a neveden) sportdrámájának női főszereplője szerint a válasz egyértelmű. A Challengers éppúgy szól az emberi érzelmek röpködéséről, mint a pályán zajló fizikai adok-kapokról.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
A fiatal színészek kiemelkedő teljesítményükkel hívják fel magukra a figyelmet: Zendaya Tashija megjelenése egyszerre lenyűgöző és megfélemlítő, hiszen ő nem csupán egy karakter, hanem Art és Patrick történetének mozgatórugója. Az O'Connor és Faist közötti feszültség jóval túlmutat a szokásos rivalizáláson; egy mélyebb, szinte szimbiotikus köteléket sugall, amelyet az évek során kialakult barátság és versengés formált. Interakcióik nem csupán a film központi témáját tükrözik, hanem azt is, hogy a szerelem és a rivalizálás valójában nem egymás kizáró aspektusai, hanem inkább ugyanannak a komplex éremnek a két arca.
Guadagnino mesterműve a '80-as évek sportfilmes világát idézi meg, miközben a kor vibráló energiáját mesterien szövi bele a narratívába. A rendező a férfiak sebezhetőségét kutatja, ami filmjeinek egyik központi motívuma. Férfi karaktereit mély érzelmi rétegekkel és nyers valósággal mutatja be, az érzelmi és fizikai meztelenségük ábrázolása pedig mentes a szenzációhajhászástól, inkább a valódi emberi élményre fókuszál.
A Challengers ambiciózus vállalkozás, a tenisz metaforáján keresztül feltárt érzelmek, a szerelem, a rivalizálás és a személyes fejlődés pedig a meccs végéig izgalomban tartja a nézőt. Nem tökéletes, de minden időugrása és megkérdőjelezhető karaktermotivációja ellenére mélyen emberi film, amely újra bemutatja, hogy Guadagnino bármilyen történetben képes egyedülálló módon közel hozni érzelmeink sokféleségét és mélységeit.
Mi lehet az, ami az embereket a rémtörténetek varázsába vonzza? A Vörös szobák egy sötét és könyörtelen alkotás, ami messze túllép a hagyományos sorozatgyilkos thrillerek keretein. Nem vezet el minket a pokol legmélyebb bugyraiba, de képes rávilágítani arra az útra, amely odavezet. Ritka filmek egyike, melynek nagyszerűsége ellenére valószínűleg soha nem kívánjuk majd újra megnézni - de az biztos, hogy emlékét hosszú időn át magunkkal hordozzuk.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
Friedrich Nietzsche gondolatai szerint, ha túl hosszan merülsz el a mélységek titkaiban, azok végül visszatükrözik a tekinteted. Vannak azonban olyan dolgok, amelyeket jobb, ha soha nem fedezünk fel.
Pascal Plante kanadai rendező úgy meséli el egy sorozatgyilkos történetét, hogy sem a gyilkost, sem annak bűneit nem teszi filmje sztárjává. Nem bonyolódik pszichologizálásba, nem hozza közelebb hozzánk az áldozatokat vagy azok családjait - a jelenség rögeszmés "melléktermékeire" összpontosít. A Vörös szobák élesen kritizálja a kapzsiságot, és hátborzongató módon mutatja be, hogy a kapitalizmus hogyan darálja be az embereket a dark web rejtett, félelmetes online tereiben.
Denis Villeneuve végre betetőzte Paul Atreides monumentális felnövéstörténetét - a Dűne-trilógia második felvonása látványban és hangban hibátlan, sőt a megváltozott médium lehetőségeihez képest Frank Herbert regényéhez is hű marad.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
Frank Herbert regényének valódi értéke abban rejlik, hogy egy teljesen önálló univerzumban építkezik, melyet gazdagon benépesít. A megalkotott világ nem csupán a jelenét, hanem a múltját is részletesen kidolgozza, amihez a függelékek, előzménykötetek és folytatások remek lehetőséget nyújtanak. Ezzel szemben a filmes adaptáció készítőinek sokkal komolyabb kihívásokkal kell szembenézniük: alig három órában – ami már így is a befogadhatóság határát súrolja – kell a szereplőket egy koherens környezetbe helyezniük, elkerülve, hogy gyökértelenül bolyongjanak a sivatagban. Ilyen körülmények között a szelektálás elengedhetetlen. A rendező nem hátrált meg a feladat elől: mérlegelte a lehetőségeket, döntött, és ennek következményeként háttérbe szorultak a birodalmi családok közötti, csupán felületesen megjelenő hatalmi játszmák, valamint az Atreidesek vérvonalának titka, amire csupán egy félmondatban utalnak. Ezen kívül egy jelentős cselekményszál is elveszett Thufir Hawat karakterének eltávolításával, akit az első részben Stephen McKinley alakított.
Annál részletesebben lett kidolgozva a fremenek hit- és szokásvilága. A sivatagi nép létmódja érzékletesen világít rá arra, hogy amit egy bizonyos kultúrkör barbárnak ítél, az egy másikban elfogadott, sőt szakrális természetű lehet. Ilyen a fremenek halállal kapcsolatos felfogása: a holttestből lecsapolják a vizet, és egy szent medencébe öntik, de a hatalmas szárazság ellenére sem isznak belőle. A halál szent, ugyanakkor természetes is. És egy magasabb erő dönt róla, ez esetben a sivatag, amely visszaveszi azt, ami az övé. Szintén e csoporton keresztül jelenik meg a hit erejében rejlő veszély. A messiásvárásba oltott rajongás egyes jelenetekben már-már elsodorni látszik Pault, szinte baljóslatúan jelezve a hajszálvékony határt, amely a végletes vallásos meggyőződést elválasztja az őrjöngéstől. Attól az őrjöngéstől, amely háborúkat robbant ki.
Az elsőfilmes Molly Manning Walker drámája a 76. Cannes-i Filmfesztivál Un certain regard szekciójának fődíját nyerte el, teljesen megérdemelten. A Hogyan szexeljünk bedobja a mély vízbe szereplőit. A modern felnövéstörténetben három barátnő indul Görögországba nyaralni, ám a féktelen buli váratlanul sötét fordulatot vesz.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
A Hogyan szexeljünk nem az első tinifilm, amely a szexuális zaklatás és beleegyezés kérdéskörét boncolgatja, ám a rendező által bemutatott brutális őszinteség kiemeli a mezőnyből. Walker bemutatja, hogyan semmisül meg a férfiak erőszakossága, és hogyan lesznek tetteikben partnerek, cinkosok a barátok. "A srác egy rémálom, de hát gyerekkorunk óta ismerem" - hárít az erőszaktevő haverja. A film egyik legnagyobb erénye ennek a trükkös, társadalmunkban mélyen beágyazott dinamikának a kezelése, és annak fontossága, hogy a férfiak másokat tegyenek felelőssé tetteikért. A rendező a kortársak nyomására helyezi a hangsúlyt, arra, hogy a túlélők inkább ne mondjanak semmit - ezáltal pedig áthárítják rá a felelősséget.
- Valamit mondanod kellett volna - intik Tarát. Az efféle megjegyzések nem csupán a klub alkoholgőzös, pulzáló sötétjében hallhatóak. A londoni British Film Institute (BFI) kérdezz-felelek eseményén Molly Manning Walker rendező felfedte, hogy filmjének alapötlete egy hasonló élményből született: különösen emlékezetes volt számára az a pillanat, amikor évekkel később egy baráti társaságban mesélgetett serdülőkori tapasztalatairól, és rádöbbent, hogy azok a múltban nem teljesen voltak rendben.
A film rávilágít arra, hogy a tinédzserek mennyire könnyedén befolyásolják egymást, amikor nem kívánt szexuális élményekről van szó. Mindezt pedig úgy teszik, hogy a színfalak mögött sokszor ellentmondásos érzéseket rejtenek, miközben a társadalmi elvárások miatt a felszínen mégis ünneplik ezeket a szituációkat.
Nora és Hae-sung gyermekként elválaszthatatlan barátok voltak, de a kislány hirtelen elköltözése mindent megváltoztatott. Húsz évvel később a digitális világ segítségével újra kapcsolatba lépnek, ám felnőttként teljesen eltérő irányokba haladtak. Amikor Hae-sung New Yorkba látogat, egy váratlan érzelmi vihar kerekedik fel bennük, amely nemcsak az ő életüket, hanem a nézők szívét is megérinti. Celine Song elsőfilmes rendezése, amely önéletrajzi elemekkel is bővelkedik, egy csendes, mégis mélyen ható drámát fest a barátságról, elvesztésről és az újraegyesülésről.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
Nem csupán egyetlen életet élünk, amit mostani formánkban tapasztalunk meg, hanem számtalan variációs lehetőség rejlik a sorsunkban. Itt lép színre az injon (vagy talán a végzet?) fogalma, amely a múltbeli életek és a lélekvándorlás rejtélyét hordozza magában. Sokan közülünk mélyen érzik, hogy az emberek, akik belépnek az életünkbe, nem csupán véletlenül érkeztek, hanem valamilyen korábbi kötelék vagy esemény hívta őket vissza hozzánk. Ez a tudatosság nem csökkenti a szabadságunkat, ám jelentős hatással van az egymás iránti kapcsolatunkra. Azok számára is, akik nem hisznek az előző életekben, nem csupán egy lineáris és logikus életút létezik. Épp ellenkezőleg, a sorsuk számos alternatíva között mozog, és minden választásukkal egy újabb lehetőséget valósítanak meg. Ugyanakkor sokan érzik, hogy ezzel valami értékesről mondanak le, ami igazán megilletné őket. Ha szabadabban viszonyulhatnának a döntéseikhez, sokkal inkább élvezhetnék az élet játékosságát, csökkentve a szorongást, és felfedezhetnék a gazdagabb önmegvalósítás lehetőségeit, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezzék őket.
A koreai identitás, a szülőföldhöz fűződő kapcsolat és az elvándorlás fájdalma mind fontos motívumai az Előző életek történetének. Nora ambíciói hajtják, hiszen úgy érzi, "Korea túl szűkös volt számára", de még Kanada sem tudta igazán kitölteni a vágyait. Az a tény, hogy egy idegen földön, távol a gyökereitől lett "valakivé", mély sebet ejtett rajta, hiszen valami igazán lényegeset hagyott hátra Koreában. Egyenesen önmagát, mint ahogyan Hae Sungnak is megfogalmazza: az Egyesült Államokban már nem az a régi kisleány él, hanem egy másik személy. Mindazonáltal a kapcsolat nem szűnt meg végleg; régi barátja, titkos lelki társának felbukkanása 24 év elteltével lehetőséget ad a valódibb énnel való szembesülésre. Nora ráébred arra, hogy több is lehetett volna, hogy más irányokban is elindulhatott volna. Mint minden ember, ő is veszített és nyert az élet során; sokan vannak, akik zenészként valósítják meg magukat, pedig matematikusok, színészek, festők vagy orvosok is lehetnének. Az élet nem engedi meg, hogy egyszerre mindenki legyünk, hogy minden álmunkat valóra váltsuk, még azokat sem, amelyek valóban ott lapultak a lelkünk mélyén, és amelyeket képesek lettünk volna megvalósítani.
Pedro Almodóvar első angol nyelvű filmje az eutanáziát állítja a középpontba, főszereplői pedig Julianne Moore és Tilda Swinton. A filmet a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül láthattuk, ahol a produkció nemcsak a közönség, hanem a zsűri elismerését is elnyerte, hiszen megkapta az Arany Oroszlánt.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
Martha nem csupán létezett, hanem egyre inkább belefáradt a félelmekkel folytatott harcba. Tilda Swinton arca olyan kivételesen kifejező, hogy szinte áttetsző aurája David Bowie-t idézi. Az az érzés fog minket el, mintha igazán ismernénk ezt az arcot, amely Swinton realista és fájdalmas igazságait hirdeti, és így válik Almodóvar vizsgálódásának súlyos eszközévé. Martha elhatározza, hogy átveszi élete irányítását: ő dönt arról, mikor és hogyan távozik e világból. Amint ő és Ingrid a festői, erdőszéli modern nyaralóba költöznek, a köztük lévő megállapodás feszültséggel telíti a jeleneteket. Ha Ingrid azt tapasztalja, hogy Martha hálószobájának ajtaja zárva, tudja, hogy a dolog megtörtént. Moore empatikus Ingridje minden tőle telhetőt megtesz barátja támogatására, ezzel pedig elkerülhetetlenül a spirituális és etikai dilemmák szövevényes hálójába kerül.
A filmvászon hősök és antihősök nap mint nap búcsúznak az életüktől, ám csak ritkán találkozunk olyan művekkel, amelyek merészen megfogják a halál kérdését, és nem félnek felfedni annak nyers és profán valóságát – mindezt anélkül, hogy önelégülten ítélkeznének. Pedro Almodóvar, a 74 éves spanyol rendező, aki nem éppen a fatalizmus nagykövete, mostanában egyre inkább a halál gondolatával foglalkozik. Legújabb filmjében, a Párhuzamos anyákban, a spanyol polgárháború áldozatainak emlékét idézi fel, ezzel is kifejezve a múlt fájdalmát. A szomszéd szoba azonban tele van az emberiesség erejével: emel, katarzist hoz, és határozottan az élet diadalát hirdeti.
Van-e ennél nagyobb rémálom egy tizenhét éves srác számára, mint hogy az álomvakáció helyett a téli szünetet az iskolában kénytelen eltölteni a diákok legnagyobb ellenségével, a rettegett tanárral és a konyhásnénivel?
1970 decemberének hűvös hónapjában a New England-i Barton Akadémia diákjai és tanárai izgatottan indulnak haza az ünnepekre, ám néhány balsorsú fiatal és a velük foglalkozó Paul Hunham (Paul Giamatti), a keménykezű, elveit szigorúan követő történelemtanár, valamint az iskola szívét adó szakácsnő (Da'Vine Joy Randolph) a campuson ragadnak. Angus Tully (Dominic Sessa) az a lázadó figura, aki mögött mélyen rejtőzik egy fájdalmas személyes történet, de a zárt térben való kényszerű együttlét során mindhárom főszereplőjük valódi énjére fény derül. Az ünnepi időszak zűrzavara és a titkok felfedése új dimenziókat nyit meg az életükben, lehetőséget adva a megértésre és a változásra.
A Téli szünet nemhiába került fel immáron a harmadik toplistánkra a legjobb, tanárokat ünneplő filmek és a kedvenc karácsonyi néznivalóink után: tanulságos, emberi és megható, ugyanakkor remek a humora és nagyon-nagyon szerethető.
Ez a borotvaéles szatíra listánk egyetlen kakukktojása, amely sajnos hazánkban moziforgalmazás helyett azonnal streamingplatformon landolt. Jeffrey Wright küszködő fekete írója viccből ledobja a blaxploitation bombát, amiből instant bestseller lesz Cord Jefferson Oscar-díjas filmjében.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
Az elsőfilmes Cord Jefferson remek érzékkel lavíroz a családi dráma és a szatíra között, és szenzációsan keveri a társadalomkritikát az intelligens humorral. Spike Lee-nél jóval finomabb eszközökkel képes úgy görbe tükröt állítani az irodalmi elit, a filmipar és az amerikai össztársadalom elé, hogy a játékidő utolsó percéig szórakoztató marad és nem fordul át tanmesébe. Megadja nézőjének az értelmezés szabadságát.
A woke mozgalomnak és a politikai korrektségre való törekvésnek köszönhetően átalakult a reprezentáció fogalma és a mögötte levő logika. A sértő, megbélyegző, leegyszerűsítő sztereotípiák nem tűntek el, csak az értelmiségi közönség a keblére ölelte azokat. Az általuk generált narratívákba pedig könnyen beleragadnak a kisebbségek: ma már az autentikusság jelképe, ami korábban rasszista volt. A legfrusztrálóbb mégis az, hogy a kisebbségeknek nem osztanak lapot, pont ők nem szólhatnak bele abba, hogy hogyan ábrázolják őket, és hogy nekik mit jelent a reprezentáció. Monk ez ellen lázad fel, ám a probléma univerzális: nemcsak az irodalom és a művészvilág, hanem a teljes mai amerikai társadalom sajátja.
A komorebi japán kifejezés a fa lombkoronáján átszűrődő napfényre, amely tulajdonképpen maga a kiegyezéssel teli béke és megelégedés. Legalábbis Wim Wenders legújabb, Tökéletes napok című filmje szerint, mely a tavalyi Cannes-i Filmfesztivál versenyprogramjában debütált, és két díjat is elhozott, mielőtt idén a magyar mozikban landolt volna.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
A film nem csupán egy vonzó életmódot vázol fel a főszereplő karakterén keresztül, hanem mesterien bemutat különböző nemű, származású és társadalmi háttérrel rendelkező egyéneket is, még ha csak néhány pillanatra is. A rendező egy szokatlan, ámde humoros helyszínt választott a nyilvános mosdók személyes drámáihoz. Ezek a helyek ideálisak a találkozásokra, hiszen ritkán van más lehetőség arra, hogy olyan emberek keresztezzék egymás útját, akik egyébként soha nem találkoznának. Az útmetafora itt különösen találó, hiszen az illemhelyek nem csupán a fizikai szükségletek kielégítésére szolgálnak, hanem szimbolikus térként is funkcionálnak, ahol a legkülönbözőbb háttérrel rendelkező emberek sorsai egy rövid időre összefonódnak.
A Tökéletes napok filmje nem a grandiózus eseményekre épít, hanem az élet apró, de annál jelentősebb pillanataira. A hétköznapi csodák és a kiszámíthatatlan tragédiák szövik át a cselekményt, ahogy az emberek jönnek és távoznak, generációs eltéréseket, szinte elfeledett sebeket és váratlanul megjelenő empátiát hozva magukkal. Az atmoszféra azonban nemcsak háttér, hanem szinte önálló szereplő: a 21. század felgyorsult világában a Hirayamát körülvevő, tökéletlen idill szemet gyönyörködtető ellentétet képez. A film során képesek vagyunk azonosulni azzal az emberrel, akinek kezdetben talán furcsa a mosdótakarítás iránti elköteleződése, de ahogy haladunk előre, egyre inkább irigylésre méltóvá válik a belső békéje.
A Martin Amis angol író 2014-es regényét lazán adaptáló film Auschwitz parancsnokának, Rudolf Hössnek és feleségének, Hedwignek történetét meséli el, akik közvetlenül a koncentrációs tábor mellett alakították ki álomotthonukat. A halált váró foglyok sikolyai, a puskaropogás, a katonák üvöltözése és a gázkamrák füstje kísérti paradicsomukat, de közönyük a borzalmakkal szemben félelmetes ellentétet teremt.
A Szexi dög, a Születés és A felszín alatt rendezője legújabb alkotása merész és ironikus módon közelíti meg a család történetét. Höss szeretett lovainak, felesége rózsalugasának és gyermekeik kerti medencéjének mindössze harminc méter választja el a haláltábor kerítésétől. De végül is, egy vonzó ingatlanért megéri egy "kisebb" áldozatot hozni, nemdebár? A Höss család talán úgy véli, hogy a budapesti négyes-hatos villamos zaja mellett is lehet békésen aludni: idővel mindenhez hozzászokik az ember! Az Érdekvédelmi terület filmje távolságtartó, sőt, kifejezetten zavarba ejtő, amely tavaly a Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte a zsűri nagydíját.
Jórgosz Lánthimosz filmje kifordított Frankenstein-történet, amelynek középpontjában a női útkeresés, öntudatra ébredés áll. A magyarországi díszletek között forgott és a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán díját elnyert, szédítő látványvilágú, fekete humorral és jó adag erotikával fűszerezett film az idei Oscar-gálán is tarolt: a budapesti születésű Mihalek Zsuzsa berendező is kapott egy szobrocskát.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
A Lánthimosz által megálmodott filmvilág nem csupán a nem e világi színek és ruhák harmóniáját tükrözi, hanem egyfajta tudatos giccsesztétikai játékot is magában foglal. A rendező iróniával és önreflexióval építi fel a film formavilágát, hasonlóan ahhoz, ahogyan a történetet is megformálja. Az elképzelt képek néha Jean-Pierre Jeunet alkotásait (mint a Delicatessen, Az elveszett gyerekek városa, vagy Az Amélie csodálatos élete), máskor pedig Terry Gilliam vagy Lars von Trier, mint A birodalom vagy a Melankólia világát idézik. A szecessziós Budapest jellegzetes elemei több helyszínen is fellelhetők, ám a diorámaszerű díszlet sosem válik igazán valóságossá. A Szegény párák című filmhez a hazai filmes ipar számos kiemelkedő szakembere csatlakozott, két hatalmas műterem állt a forgatás rendelkezésére. A látványvilág különlegessége részben a különböző technikák ötvözéséből fakad: a gondosan megépített díszletek, festett hátterek és makettek elegye tökéletesen keveredik a hétköznapi elemekkel és a digitális trükkökkel.
Lánthimosz legújabb alkotása, noha a legkommerszebb munkájának számít, mégis a legemberibb és legszerethetőbb filmje is egyben. Akárcsak Bella, ő is egyfajta szélsebes utazáson halad át a saját teremtette univerzumban, miközben számos fontos kérdésre nem talál időt válaszolni. Érdekes módon azonban ez a rohanás, a gyermeki kíváncsiság és a kielégíthetetlen vágyakozás éppen azt az intenzív filmélményt nyújtja, amelyet a Szegény párák kínálnak. Mint minden igazán jó film, ez is sokáig velünk marad. Talán Lánthimosz valóban nagy lépést tett a kommersz irányába, de bárcsak minden kommersz film ilyen színvonalú lenne a jövőben!
Meddig vagyunk hajlandóak elmenni, hogy elérjük saját magunk tökéletesített változatát? Az öregedés miatti aggodalom nem csupán a hírességek privilégiuma – különösen, ha nőkről van szó. A társadalom folyamatos nyomása arra ösztönöz minket, hogy mindig a legjobb formánkat mutassuk, de ha valaki a reflektorfényben él, az életét végigkísérik a kritikák és elvárások. Vannak, akik a végsőkig elmennek, hogy megfeleljenek ezeknek a normáknak – például Coralie Fargeat rendezőnő, aki egy provokatív testhorrorral rukkolt elő, amely nemcsak a szépségipar és a média kritikáját fogalmazza meg, hanem a sztárkultusz abszurditását is szemlélteti.
Az ötvenéves egykori filmsztár és fitneszikon, Elisabeth Sparkle (Demi Moore) kétségbeesetten keres egy titkos feketepiaci drogot, amellyel megpróbálja visszanyerni elveszett fiatalságát. Azonban a szabályok, amelyeknek meg kell felelnie, egyre inkább megnehezítik számára a helyzetet. A csodaszert csupán egy hétig élvezheti, és ebben az időszakban ő és fiatalabb alteregója, Sue (Margaret Qualley) párhuzamosan léteznek, de a váltás elkerülhetetlen. Sue viszont nem csupán a fiatalos külsejét szeretné megtartani, hanem a hatalmat is át akarja venni – csakhogy a két én közötti egyensúly fenntartása érdekében az egyikük létezése mindig a másik rovására megy. A versenyfutás az idővel és a hatalomért folytatott harc mindkettőjük életét megváltoztatja.
A szer meghökkentően morbid és zsigeri, ám végtére az abszurditásában is pontos látleletet ad a kielégíthetetlen vágyról, hogy a külvilág tökéletesnek lásson minket, miközben azt is bemutatja, hogy a manipulált képek és az egyre gyakoribb plasztikai beavatkozások uralta világunk csupán egyfajta válasz a társadalom identitásválságára. Fargeat csúcsra járatja a male gaze-t, hogy aztán a Quentin Tarantinót is megszégyenítően véráztatta fináléban a közönséget is alaposan megbüntesse. Megosztó, öntörvényű és olyan hatásos alkotás, ami nagyon kevés filmről mondható el manapság.
Sean Baker végleg leszámol az aranyszívű prostituált toposzával. Anora jött, látott és alaposan felkorbácsolta az állóvizet: a brooklyni eszkort és az oligarchacsemete románca egy hedonista atomrobbanás, amely nemcsak a közönség szívét, de az Arany Pálmát is elnyerte. Teljesen megérdemelten.
Ezt fogalmaztuk meg róla:
A rendező merész döntést hozott, amikor olyan sztárszerepeket bízott gyakorlatilag ismeretlen színészekre, akiknek eddig nem volt alkalmuk hasonló lehetőségekhez jutni. E tettért azonban a fiatal tehetségek maradéktalanul megköszönték a bizalmat, és valódi élményt nyújtottak a vásznon. A film hitelességét tovább növeli, hogy Baker a forgatókönyv kidolgozásához valódi szakértők segítségét kérte: a főszereplő felkészítésében például egy brooklyni rúdtáncoktató, Sophia Carnabucis játszott kulcsszerepet, aki a New York-i sztripper szleng rejtelmeibe is beavatta őt.
Az Anora filmje mentes mindenfajta ítélkezéstől, hitelesen tárja elénk a szexmunka világának valóságát. Nem idealizálja a helyzetet, de elkerüli a szereplők elítélését is. Még Ivant, a kiváltságos és önző fiatalembert sem bírálja; inkább az osztályrendszer árnyait vetíti elénk, amely őt is formálta. Ez a film egy elképesztően szórakoztató karakterdráma, mely a végén annyira meglepő fordulatot hoz, hogy levegőért kapkodunk. Ahogy a főszereplő életére fókuszál, a zárójelenetben arra kényszerít minket, hogy újragondoljuk, mit is láttunk: egy féktelen vígjátékot vagy egy halk tragédiát? Bármelyik nézőpontot is válasszuk, az Anora végső üzenete a mély és összetett empátia. Ahhoz, hogy a filmet igazán értelmezhessük, olyan szemüvegen keresztül kell néznünk, mint amilyennel a főszereplő is szemléli a világot.
