Tudom, hogy a probléma bennem gyökerezik, mégis képtelen vagyok megállni.

Tizenöt éve kötöttem össze az életem valakivel, és azóta két csodás gyerekem született: a nagyobbik már tízéves, míg a kisebbik csupán öt. A látszat szerint minden a legnagyobb rendben van: a hétvégék tele vannak programokkal, szülinapok ünneplésével, és a családi fotóink mindig mosolygós pillanatokat örökítenek meg. Mindenki előtt büszkén mesélek arról, milyen remek férj és apa vagyok, és hogy képes vagyok egyszerre vicces és figyelmes lenni, hogy a gyerekeim mindig boldogok legyenek. De a valóság mélyén... ott van egy üresség, ami néha eluralkodik rajtam a házasságomban.

A feleségemmel a kapcsolatunk mára már messze eltávolodott attól, amit huszonöt évesen álmodtam rólunk. Közben pedig itt van a világ, amit magam köré teremtettem: a barátaim, a munka, a mindennapi rutin és a megszokások. Mindenki csak a mosolyt, a vicces megjegyzéseket és a "jó fej apát" látja, de kevesen ismerik azt az oldalamat, ami titokban figyeli másokat. A fiatal lányokra, akik derűsen sétálnak el mellettem az utcán, vagy a kolléganőkre, akik váratlanul egy új frizurával lepnek meg. Az élet színes, de a szívem mélyén valami hiányzik.

Néha úgy érzem, hogy a nevét még a levegőbe sem szeretném engedni, mert minden említése csak újabb sebet ejt. Fájdalmas, hogy én miért nem tapasztalhatom meg azt a könnyed boldogságot, amit ő élvez.

Ott rejlik a titkom, amit senkinek sem árulok el: tudatosan, vagy talán éppen ellenkezőleg, ösztönösen próbálom szétválasztani a barátomat és a barátnőjét. Finom utalások, szemtelen félmosolyok és egy-egy ügyesen megfogalmazott megjegyzés a közös programjaikról - ezekkel próbálom megkérdőjelezni a kapcsolatukat.

Folyton azt ismétlem magamban: "Csupán játszom a helyzettel." De valójában, minden egyes kicsi lépéssel, egyre inkább közelítek a saját belső árnyékomban rejlő titkokhoz.

Az igazság az, hogy nem vagyok éppen karcsú, és a küllemem sem mondható vonzónak. Amit viszont fel tudok mutatni, az a szókimondásom, a lazaságom, amellyel a társaságban megjelenek, és az a képesség, hogy magamról gazdagként beszélek. Néha ez a szavak áradása pótolja azt, ami valójában hiányzik: az őszinte, tiszta vágy, hogy valóban boldog legyek, vagy hogy a házasságom újra a régi fényében ragyogjon.

Minden egyes nap ebben a kettős valóságban élek: a családapa és a hűséges férj szerepét játszom, ugyanakkor a titkos vágyak, a féltékenység és az irigység is ott bujkál bennem. Néha elgondolkodom, meddig tudom még fenntartani ezt a színjátékot, és hogy meddig tűröm el, hogy egy másik férfi és a szerelme legyen az a mérce, amihez a saját boldogságomat mérem.

Tudom, hogy a problémák gyökere bennem rejlik, mégis nehezemre esik megállni. Talán egy párterápiás foglalkozás segíthetne a helyzet tisztázásában?