Hét különleges film, amelyek egyedi szemszögből közelítik meg a nukleáris háború fenyegetését.

Kathryn Bigelow remek thrillere, a Feszült helyzet mutatta meg újra, micsoda fenyegetés az egész emberiség számára egy atomháború - amiről már oly sok filmes mesélt nekünk, és mindegyik a maga módján.

Legutóbb Kathryn Bigelow feszültséggel teli politikai thrillere, a "Feszült helyzet" világított rá arra, mennyire valóságos lehet az atomháború közvetlen fenyegetése. A film bemutatja, hogy a rendezők milyen mélyen tudják megjeleníteni ezt a rémisztő témát a vásznon. Az évtized folyamán számos alkotó foglalkozott e kérdéssel, különféle megközelítésekkel és műfajokban próbálva megfogalmazni a saját válaszukat. Ezek közül most néhány figyelemre méltó példát emelünk ki.

A földönkívüliek megjelenése a filmvásznon már 1902-re nyúlik vissza, de az igazi marslakó-láz csak az 1950-es években kezdődött igazán. Az első igazi mérföldkő a sci-fi műfajában az 1951-es "A nap, amikor megállt a Föld" című film volt, amely bemutatta a békés szándékú űrlények fogalmát. Ezek a lények azért érkeztek, hogy figyelmeztessenek minket az atomháború fenyegetésére. Robert Wise rendezése ma már technikailag elavultnak tűnhet, de még mindig a klasszikus sci-fi filmek közé tartozik. Klaatu, a titokzatos látogató (akit Michael Rennie alakít) és hű robotszolgája, Gort, mára ikonikus figurákká váltak. Érdekesség, hogy a film szoros határon mozgott, mivel az akkori kommunistaüldözés áldozatául is eshetett volna: a professzort játszó Sam Jaffe-t jobboldali sajtóorgánumok súlyos vádakkal illették, és az elbocsátását követelték. Szerencsére Darryl Zanuck, a stúdió vezetője, kiállt mellette, így a film végül megjelenhetett.

Ishirô Honda, a neves japán rendező, saját tapasztalatait ültette át a filmvászonra, miután a japán hadsereg kötelékében szolgált a hiroshimai atomtámadás idején. 1954-ben bemutatott Godzilla című filmjében a hatalmas, óceánból előtörő hüllőszerű lény, amely Tokiót fenyegeti, nem csupán egy szörnyeteg, hanem az atomfegyverek pusztító erejének szimbóluma is. Az 1956-os amerikai verzió, mely félig folytatásként, félig pedig az eredeti újravágott változataként készült, kifejezetten az Egyesült Államok közönségére készült. Ekkorra az atomfegyver, amely a második világháború végén sok amerikai katona életét mentette meg, egy politikai eszközzé vált, amelynek használatáról már akkor is tudni lehetett, hogy elkerülhetetlen katasztrófát hozhat. A japán és amerikai verzió között a legszembetűnőbb eltérés az, hogy az utóbbi egy amerikai riporter, Raymond Burr karakterét is bemutatja, aki a történtek szemtanújaként számol be a város pusztulásáról. Burr jeleneteit mindössze hat nap alatt rögzítették egy hollywoodi stúdióban, így a film nem csupán a japán nézők, hanem az amerikai közönség számára is új perspektívát kínált.

Stanley Kubrick, a legendás rendező, az 1958-as Vörös riadó című regény adaptálásával egy merész és szokatlan irányt választott a nukleáris háború témájában. Míg a korábbi politikai thrillerek a félelemre és a feszültségre építettek, Kubrick egy abszurd vígjáték formájában közelítette meg a véletlen atomtámadás lehetőségét. A történet szürreális humorral van átszőve, és a rendező nem félt attól, hogy merész módon átnevezze a szereplőket, köztük a "Denevér" Guano ezredest és a paranoia által vezérelt Jack D. Ripper tábornokot, aki a fluorid miatt Moszkvára támad. A film készítése során az amerikai kormány nem nézte jó szemmel a dolgokat: a Grönland felett készített légifelvételeket elkobozták, miután a stáb véletlenül felfedezett egy titkos bázist. Mivel Kubrick csapata nem tudott valódi repülőgépet használni, a B-52 bombázó pilótafülkéjét egyetlen fénykép alapján rekonstruálták. Peter Sellers különleges tehetsége révén a film nagyrészt improvizációra épül, három különböző karaktert alakítva. Amikor a "King" Kong őrnagy szerepét Slim Pickens vette át, senki sem mondta el neki, hogy a film vígjáték, ami még inkább felerősítette a helyzet abszurditását. Mert valójában a film nem csupán vígjáték, hanem mélyebb rétegeket is hordoz, amelyeket a humor mögött rejlő komoly társadalmi és politikai kritikák rejtenek.

2024-et írunk, a IV. világháború utáni időszakban. Albert, a szexuálisan frusztrált férfi (Don Johnson első nagy szerepe) és telepatikus képességekkel rendelkező kutyája, Ficsúr, már évek óta bolyonganak a vidéken, élelem és barátság után kutatva. Azokban a régiókban keresnek menedéket, ahol még fellelhetők a civilizáció nyomai. A hegyek túlsó oldalára készülnek, ahol állítólag meleg idő, tisztaság, jókedv és gyönyörű lányok várják őket. Itt bukkannak rá egy föld alatt élő titkos közösségre, ahol az egyik vezető lánya (Susanne Benton) elcsábítja Albért, és ráveszi, hogy kövesse őt a föld mélyére. A fiú gyanútlanul indul a kalandra, nem sejtve, hogy vendéglátói mögött sötét szándékok húzódnak meg. A Harlan Ellison novelláján alapuló film olyan bizarr atomháború utáni univerzumban játszódik, hogy szinte hihetetlen, hogy valaha elkészült - a stúdiók egyike sem vállalta be, így a 400 000 dolláros költségvetést független befektetők állták.

Carol Amen Az Utolsó testamentum című novellájának adaptációját eredetileg a PBS megbízásából készítették, de a projekt annyira sikeresnek bizonyult, hogy végül moziforgalmazásra került. Lynne Littman rendező munkája a korábban látott akciódús filmektől eltérően egy közösség csendes, de annál drámaibb harcát mutatja be a túlélésért, miután egy láthatatlan nukleáris csapás elpusztította a nagyvárosokat. Jane Alexander egy édesanya szerepében brillírozott, aki kétségbeesetten próbálja megőrizni családja összetartását egy kaliforniai vidéki városban, amely teljesen elzáródott a külvilágtól. Miközben a szomszédok a sugármérgezés következtében szenvednek, a halálukat követő emlékeket egy kézi Super 8 kamerával örökítik meg, hogy emlékeztessenek a bomba előtti idők otthoni felvételeire. A film, amelyben feltűnik a fiatal Kevin Costner és Rebecca De Mornay is, a bensőséges hangulata révén az egyik legérzelmesebb és legrealisztikusabb ábrázolása lett a nukleáris katasztrófa utáni következményeknek, amit valaha vászonra vittek.

Az ugyanabban az évben, alig egy héttel később bemutatott Másnap mintha a Testamentum előzményfilmje lenne: az ABC filmjében ugyanis egy az egyben látjuk az Egyesült Államok elleni nukleáris csapást, majd annak következményeit is, a kansasi Lawrence-ben élő túlélőkre összpontosítva. Több mint 2000 lakos statisztaként szolgált, néhányan 50 dollárt kaptak azért, hogy leborotválják a fejüket, hogy a sugárfertőzést szimulálják. A filmet az ABC reklámok nélkül sugározta - egyetlen szponzor sem kért adásidőt. A csatorna nyilatkozata így szólt: "Az ABC a bemutatójában nem foglalt állást azzal kapcsolatban, hogyan lehetne egy ilyen eseményt elindítani vagy elkerülni." Forródrótokat nyitottak a bajba jutott nézők megsegítésére. A műsor élő panelbeszélgetéssel zárult, amelyben Carl Sagan tudós, Henry Kissinger volt külügyminiszter, Elie Wiesel író és Robert McNamara volt védelmi miniszter vett részt. Ahogy az amerikai-szovjet kapcsolatok lassan enyhültek, a Másnap 1987-ben a Szovjetunióban is leadták.