"Hét törpe voltam én, magányosan, mindössze egy kis gázsiért" - így idézi fel az egri bábszínész a pályafutása kezdetét.
Lénárt András, az egri bábművészet elismert alakja, határozott véleménnyel van a modern technológia és az élő mese viszonyáról. Szerinte a gépek soha nem tudják majd pótolni az élő előadás varázsát. A Harlekin Bábszínház egykori művésze örömmel tapasztalja, hogy az amatőr időszakok emléke és értéke továbbra is él, és nem merülnek feledésbe.
Az Egri Bábszínpad története során, 1968-ban, egy fiatal tehetség, Lénárt András csatlakozott az amatőr társulathoz, csupán 14 évesen. Ő már akkor a bábművészet világában elismert figura volt. Két évtizeden át formálta az egri társulat életét, majd 1990-ben saját útjára lépett, megalapítva a Mikropódium családi bábszínházat. Ezzel a társulattal számos országban bemutatkozott, gazdagítva a bábművészet nemzetközi palettáját. Lénárt András a Harlekin Bábszínház 60. évfordulóján is jelen volt, ahol a Stop! című előadásával varázsolta el a közönséget.
- Hatvan éves lett a Harlekin, milyen ünnep ez a bábszínészeknek, a rendezőknek, az egész társaságnak, aki valaha kapcsolatba került az egri bábszínházzal?
Úgy érzem, hogy ez egy igazán különleges alkalom, és őszintén bevallom, sosem gondoltam volna, hogy elérjük a 60 éves jubileumot. Ahogy a színházunk fejlődött, úgy a kezdetek időpontja is folyamatosan változott: Szíki Károly időszakában más volt a helyzet, mint mások idejében. Most azonban végre valaki észrevette, hogy már hat évtizede működünk. Igaz, hogy amatőr színházként indultunk, de a kezdeti lelkesedés és összetartás azóta is megmaradt. Most, hogy a régi tagok már nem aktívak, még mindig működik a közösség, és ez igazán örömteli!
Hány ember lépett be a bábszínész pályájára köszönhetően?
Nem tudom pontosan megmondani a számokat, mert már régóta nem számolok vissza, de biztos vagyok benne, hogy rengeteg fiatal csatlakozott hozzánk. Akkoriban sok lány és fiú vett részt ebben az izgalmas kalandban, és együtt kezdtük el ezt az utazást, miközben szépen fejlődtünk. 1985-ben aztán profi bábszínészként iskoláztak be minket, és azóta a társulatunk folyamatosan működik.
A társulat kezdetben valóban fiatalnak számított?
- Mihez képest fiatal? Mi, akik a bábszínházzal foglalkozunk, örökifjak maradunk, hiszen nem a kor az, ami számít, hanem az életünk színe és a gondolataink mélysége. Fiatalok voltunk, ez nem vitás. Én például biztosan fiatalnak éreztem magam, hiszen mindössze 14 éves voltam, amikor először beléptem ebbe az épületbe.
A nemrégiben elhunyt Lovasy Lászlóra szívesen emlékszik vissza
Ki az, aki örömmel idézi fel a múlt emlékeit, különösen a régi időkből, és szívesen osztja meg az azóta eltelt évek tapasztalatait?
