Waskovics Andrea, az Árva című film főszereplője így fogalmazott: "A velencei filmfesztivál tapasztalataim szerint a külföldi színészeket másképp értékelik és tisztelik."

Azonnal lépj ki a kapcsolatból, ha a férfi ilyen módon viselkedik – figyelmeztet a pszichológus a mérgező magatartásokra.

Október 23-án érkezik a mozikba Nemes Jeles László Oscar-díjra jelölt filmje, az Árva, melynek női főszerepében Waskovics Andrea látható.

A 33 éves színésznő vidéki gyökerekkel rendelkezik, ám már gyermekkorától fogva színészi ambíciókat dédelgetett. Családja eleinte aggodalommal figyelte, hogyan vonzza a reflektorfény, de ő gyorsan rácáfolt a kétségekre, és megmutatta, hogy a színpad az ő igazi otthona. Évek óta a Vígszínház elismert társulatának oszlopos tagja, ám a széles nagyközönség figyelmét 2016-ban hívta fel magára, amikor az Aranyélet sorozatban a fiatal Jankát alakította, ezzel elnyerve a nézők szívét.

Jelenleg Nemes Jeles László "Árva" című filmjében alakítja Klára karakterét, amely nem csupán egy megtiszteltetés számára, hanem egy komoly kihívás is. A színésznő a Feminának adott interjújában osztotta meg velünk kezdeti lépéseit, eddigi sikereit és a vágyait, amelyek vezették őt ezen az izgalmas úton.

Nem művészcsaládból származom, de a színészet iránti vonzalmam mindig is ott volt bennem. Gyerekkoromban gyakran játszottam el különböző szerepeket a barátaimmal, és imádtam a mesék világába merülni. Az első komolyabb találkozásom a színjátszással egy iskolai előadás során történt, ahol egy kisebb szerepet kaptam. Az élmény annyira magával ragadó volt, hogy elhatároztam, komolyabban szeretnék foglalkozni a színészettel. Azóta folyamatosan keresem azokat a lehetőségeket, amelyek révén kifejezhetem magam, és felfedezhetem a különböző karakterek mélységeit. A művészet számomra nemcsak egy hivatás, hanem egy életforma, amely lehetőséget ad arra, hogy másokkal együtt átéljem a történetek varázsát.

Balmazújvárosban nőttem fel, és gyerekként gyakran látogattuk el a debreceni Csokonai Színházba a szüleimmel, akiknek bérletük volt. Már akkor lenyűgözött ez a különleges világ, de igazán a drámatagozatos iskolában ébredt fel bennem a vágy, hogy mélyebben foglalkozzam a színház művészetével. Amikor felfedeztem, hogy Budapesten működik a Színművészeti Egyetem, egyértelművé vált számomra, hogy ott szeretném folytatni a tanulmányaimat.

Mit szólt a családod, amikor elmondtad, hogy színésznő akarsz lenni?

A szüleim kezdetben nagyon aggódtak. Nem voltak tisztában ezzel a világgal, csak annyit tudtak róla, amennyit a hírekben hallottak, ezért természetesen óvatosak voltak, és nem igazán támogatták az ötletet.

Mára viszont ők a legnagyobb szurkolóim és kritikusaim is egyben.

Gyakran szembesülsz kritikákkal?

- Igen, főleg anya. Ő nagyon őszinte és kritikus tud lenni, mindig elmondja, ha valami nem tetszik neki. Ez nekem jólesik, mert tudom, hogy szeretetből mondja, és nem szépíti a dolgokat. Volt már, hogy a jelmezemet vagy a játékomat illetően jegyeztek meg valamit, de az is előfordul, hogy megnézik újra az előadást, és azt mondják: "Na, most ez már sokkal jobb volt." Szeretem, ha ott vannak, mert mindig őszinték.

Hogyan jutottál el az "Árva" című filmhez? Mi volt az utad, ami idáig vezetett?

A koronavírus-járvány idején, amikor a világ szinte megállt, egy castingra hívtak meg, ami igazán különleges élmény volt, még ha a körülmények meglehetősen szokatlanok is voltak. Egy plexifal választott el a partneremtől, ülve kellett játszanunk, és a kamera csak a fejemet örökítette meg, miközben László, a rendező, egy másik szobából figyelte az eseményeket. Kiváló instrukciókat adott, és alaposan megdolgoztatott, ami számomra igazán inspiráló volt. Ezt követően közel két évig csend övezte a projektet, majd ismét beindult a casting folyamata. Először más szerepekre hívtak vissza, de végül egy személyes beszélgetés során derült ki, hogy Klára karakterét kaptam meg. Amikor először olvastam a forgatókönyvet, mélyen megérintett, és hatalmas érzelmeket váltott ki belőlem.

Nem fárasztóak ezek a meghallgatások?

Valóban, őszintén megmondva, rendkívül izgalmas, de egyben stresszes is a helyzet. Minden egyes casting előtt elkap a lámpaláz, és bár sokan azt mondják, idővel ez a feszültség csökken, nálam még nem érkezett el ez a pillanat. Az ember rengeteg energiát fektet a felkészülésbe, tele van reményekkel. Az Árvánál például úgy éreztem, teljesen mindegy, hogy melyik szerepet kapom, csupán annyira vágyom, hogy része lehessek a produkciónak.

Amikor megtudtam, hogy a főszerepet kaptam, hatalmas boldogság volt.

Hogyan tudod kezelni az izgalmat, legyen szó meghallgatásokról vagy színpadi fellépésekről?

Amikor munkához látok, egy új világ nyílik meg előttem. Ahogy egyre mélyebbre merülök a szerepbe, és érzem a rendező figyelmes jelenlétét, a feszültség lassan elillan. A színház varázsa mindig ott bujkál bennem, de amint felgördül a függöny és megkezdődik a játék, minden más eltűnik. Az izgalom helyét átveszi egyfajta transz, ahol csak én vagyok és a karakter, akit életre keltetek.

A színpadon állni és a kamera előtt játszani két teljesen különböző élmény, amelyek mindkettőnek megvannak a saját kihívásai és szépségei. A színpadon a közönséggel való közvetlen interakció ad egy különleges dinamizmust: a színészek azonnali visszajelzést kapnak, és a teljesítményük közvetlenül hat a nézők reakcióira. Ez az élő előadás varázsa, ahol a pillanatok egyediek és megismételhetetlenek. Ezzel szemben a kamera előtt játszani sokkal intimebb és precízebb megközelítést igényel. Itt a részletek és a finom érzelmek kifejezése kulcsfontosságú, hiszen a kamera képes rögzíteni a legapróbb rezdüléseket is. A színésznek gyakran a belső érzéseit kell hangsúlyoznia, hiszen a nézők nem mindig vannak fizikailag jelen, és a történet átadása a képek és a vágások révén történik. Összességében a színpad és a kamera egyaránt saját művészeti formáját képviseli, és mindkettőben más-más készségekre van szükség ahhoz, hogy a legjobb teljesítményt nyújthassuk.

- A filmszínészetben mindig van egy kifelé irányuló figyelem is - a kamerák, a technika felé -, ezért egészen más játékmódot igényel, mint a színpad. De a lényege ugyanaz: embereket, személyiségeket formálok meg, csak más eszközökkel.

Igen, előfordult már, hogy olyan karaktert kellett megformálnom, akinek a jelleme és élethelyzete teljesen eltért az enyémtől. Ilyenkor kihívás elé állítottam magam, hogy megértsem az ő motivációit, érzéseit és hátterét. Ez a folyamat nemcsak izgalmas, hanem tanulságos is volt számomra, hiszen lehetőséget adott arra, hogy más szemszögből nézzek a világra, és empátiát fejlesszek ki olyan emberek iránt, akik más körülmények között élnek. Az ilyen szerepekben való elmélyülés új dimenziókat nyitott meg a színjátszásban, és segített abban, hogy gazdagabbá tegyem a saját karaktereimet is.

- Igen, volt egy alkalom, amikor egy különleges karaktert formáltam meg: egy sötét múltú férfit, aki tele van belső démonokkal. Ő egy vérbosszúra szomjazó lélek, aki mindenkitől vissza akarja szerezni azt a fájdalmat, amit valaha ő szenvedett el. Igazán kihívásokkal teli, de egyben lenyűgöző élmény volt elmélyülni ebben a szerepben.

Ezek a kihívások adják az ember színészi pályájának igazi varázsát.

- Klára szerepe is hatalmas kihívás volt. Az anya-fia kapcsolatban ott van az ambivalencia: megvan az anyai gondoskodás, de hiányzik a gyengédség. Azt, hogy visszafogjam ezeket az ösztönös gesztusokat, például megérinteni a mellettem ülő édesgyermeket, tudatosan kellett megtanulnom, és ez nehéz volt.

Az Árva utóélete számomra egy különleges élményt jelentett, amelyet a velencei filmfesztivál keretein belül élhettem át. A fesztivál varázslatos atmoszférája már önmagában is lenyűgöző, és amikor a filmem vetítése következett, az izgalom és a büszkeség egyaránt eluralkodott rajtam. A vörös szőnyegen való vonulás nem csupán a film sikerének ünneplése volt, hanem egy lehetőség arra, hogy találkozzak más alkotókkal, akik hasonló szenvedéllyel és elkötelezettséggel állnak a művészet szolgálatában. A közönség reakciói, a taps és a beszélgetések a vetítés után felejthetetlen pillanatok voltak, amelyek megerősítették bennem a filmkészítés iránti szeretetet. Az Árva utóélete nem csupán a filmről szólt, hanem egy új közösség kialakulásáról is, ahol a művészet határokon átívelő ereje összekapcsolt minket. A velencei filmfesztivál tehát nemcsak egy esemény volt, hanem egy új fejezet kezdete a számomra, amely inspirációval és új lehetőségekkel ajándékozott meg.

Hihetetlenül különleges élményben volt részem. A hatalmas tömegben való részvétel, a külföldi színészek jelenléte és az a mély tisztelet, ami a szakmát körülveszi, mind-mind elragadóan hatott rám. Külföldön valóban más a színészek és a művészetek megítélése; az ottani kultúra egészen más dimenzióba helyezi a kreatív tevékenységeket.

Nem törekszem a sztárságra vagy a hírnévre, de rendkívül inspiráló volt tapasztalni, hogy más helyeken mennyire megbecsülik a szakmánkat.

- Persze, amikor az ember ott áll melegítőben, és körülötte mindenki ragyog, gyönyörű ruhákban érkeznek, óhatatlanul megjelenik egy kis kisebbségi érzés, de ilyenkor mindig emlékeztettem magam: én is színésznő vagyok.

Elbűvöl a lehetőség, hogy egy nemzetközi filmes környezetben tevékenykedhessek?

Bár tudatosan nem foglalkozom vele, ha mégis adódna egy alkalom, rendkívül boldog lennék. Vannak olyan művészek, akikkel szívesen együttműködnék.

Hol találod meg a legnagyobb otthonosságot: a színpad fényei alatt, ahol a közönség előtt játszol, vagy a kamera lencséje előtt, ahol a történetet meséled?

A színház világa mindennapjaim szövetévé vált, a Vígszínház pedig a kreatív otthonom. A forgatások azonban igazi kincsek, ritka ajándékok, amelyek csak két évente egyszer tűnnek fel az életem horizontján. Még az is lehet, hogy négy év telik el, mire újra megízlelhetem ezt az élményt. Szeretem a kamera előtt állni, mert itt a legapróbb gesztusokkal is képesek vagyunk mély érzelmeket közvetíteni, amelyeket a színpadon a nézők nem láthatnak ilyen közelségből.

- Az Árva forgatásán kérdezte tőlem a francia kollégám, Grégory Badebois, hogy filmszínész vagy színházi színésznő vagyok-e. Azt feleltem, hogy itthon ilyen különbség nincs. Mindkettőt szeretem.